Éjjeli betérő

[Moka]

[ukume]

hú, ez nemcsak jó pasi, de a húrok pengetéséhez is ért!

http://www.youtube.com/watch?v=a-dUbcYIZio&feature=related

[Moka]

[zsoloo]

Szeretném azt írni, hogy Kellemes Hétköznapot kívánok mindegyikünknek így karácsonyra is. Mert szeretném, ha a karácsony emelkedettsége, ünnepi tartalma volna a természetes a hétköznapokban. Tehát legalább karácsony lenne mindennap, és legalább annyira tudnánk szeretni egymást, mint Isten szerette az általa teremtett világot. A szeretet nem pusztán érzés, hanem konkrét tett; amikor Úgy szeretnek valakit, hogy készek meghalni is érte, akkor ott nincs kérdés, hogy mennyire? Köszönjük meg, hogy van példakép előttünk, hiszen mi csak tanulgatjuk szeretni a szépet és szívünkben nem állandó a szeretet. Aki szeretve kíván lenni, az először odamegy a keresztjéhez és ráhelyezve mulasztásait, vétkeit bocsánatot kér reménykedve, mert a remény az sohasem szégyenít meg, hanem felemel. Azután már egy tiszta és megkönnyebbült perspektívából léphet előre. Én azt kívánom, hogy meg tudjuk tenni azokat a lépéseket, amelyek önnön megtisztulásunkhoz vezetnek és ne veszítsük el hozzá a reményt! És ezeken túl, üdvözlettel áldott ünnepnapokat kívánok Nektek, barátaim, író- és olvasótársaim!

[zsoloo]

Ahogy körbenézegetek a neten, látom, mindenki vívódik az új, az ismeretlen kezdet okozta kihívásokkal. No meg régi önmagával, akit oly jól ismer. Ez a kettős hatás sokakat az önpusztítás csapdájába terel, ahelyett, hogy inkább felocsúdást okozna és számvetést követően valami reális célt tűznének maguk elé. Nem kell megváltani a világot - azt már megtették helyettünk, elég volna elfogadni annak gyümölcseit: azaz észrevenni, hogy bizonyos terhek automatikusan nincsenek már rajtunk, tehát depressziónknak, bánkódásainknak valódi generátorai nem külső erők: mi magunk vagyunk. Miért is ne okozhatnánk inkább örömet, élhetnénk át inkább a győzelem, az öröm, vagy más hasonló érzések valamelyikét? Mert túlontúl ragaszkodunk azokhoz, megszoktuk, hogy negatív életérzéseink táplálják életünket. „a bölcs az elméjét a siralomházban tartja”, ki tudja hányszor idéztem már, és lehet, nemcsak az elme, az érzelmek is ott várakoznak szabadságukra. Igen, tudjuk, az elégedetlen, kielégületlen, elnyomott ember nagyobb teljesítményre képes, a hiányt szenvedő fokozottabban értékeli a szükség minimális betöltését is. Szeretünk magunk rovására bölcsek lenni és megfizetni az árát. Vágyaink e régióban gyakran maradnak betöltetlenek, de akik nem testi szükséget, hanem ennek betöltése után lelkieket szenvednek, azok számára is van mód enyhet találni, hiszen olyan sok az egyedül levő, magányos ember, akiknek ugyan van családja, baráti köre, mégsem képesek azon a szinten kommunikálni, ami belső igényüknek megfelelne. De sok olyan is van, akinek még azok sincsenek. Szeretni, közeledni nem áldozat, hanem lehetőség. Úgysem adhat mást az ember önnön magánál. Miért ne adhatná ajándékba ezt másnak? Ha a célunk többé nem az, hogy egy újabb intellektuális lépcsőfokot lépjünk feljebb, akkor elindulhatunk a másik irányba is, bizonyára találunk reánk szomjazót is. Ha egónk eljutott a megközelíthetetlen magasságokba, akkor ideje elfordulni tőle és beállni a közösség soraiba, felfedezni és észrevenni mások értékeit, társsá és támasszá lenni a mindennapokban. Nem elvont, misztifikus talányokban keresgélni válaszért, hanem leülni szembe az ostobával és foglalkozni vele. Ahogy József Attila vágyta. Kincsünk talán nem több annál, mint amennyit szeretetté tudunk lényegíteni.
Tartalmas, boldog újévet kívánok!

[ukume]

Nagyon tetszik, amit írtál, bár nem biztos, hogy mindent jól értelmezek benne.
Este épp Popper Pétert és Feldmár Andrást olvastam - kicsit kikapcsolódva a kötelezők világából. Feldmárnak volt egy jó története egy orosz költőről, akit, mikor költőnek vallotta magát, elvittek egy munkatáborba, merthogy a költő nem dolgozik, tehát ne is egyék. A fickó (Joszif Brodszkij) a favágókhoz került és büntetésből fát kellett vágnia. Na és itt jön a csavar! Brodszkij kétszer annyi fát vágott fel, mint amennyit kellett volna. Azt mondta magában: az ellen úgysem tehet semmit, hogy elkerülje a büntetését, de az, hogy hogyan éli meg, az rajta múlik. Úgyhogy úgy döntött, megteszi, amit megtehet, ami szabadságában áll: több fát vág fel, mint amennyit kellene. Ez az ő elhatározása volt, vagyis így lett szabad.

Na! Hát így kell ezt! Mindig van egy csomó dolog, amit nem tehetünk meg, de van száz másik, amit megtehetünk. Azt hiszem, legtöbbször ott akad el az ember az élet útján, hogy az ellen harcol, amit nem tehet meg, ahelyett, hogy megtenné, amit megtehet. Bizonyos szempontból, amit nem tehetünk meg, azt az a bizonyos sors írja elő. De marad még tere a szabad akaratnak is: megtehetjük, amit módunkban áll megtenni. Néha azt gondolom, hogy ez a nagy titok. Megfejteni, hogy mi az, amit megtehetünk és mi az, amit nem. És azon múlik az a bizonyos boldogság, hogy ezt a kettőt mennyire vagyunk képesek megkülönböztetni egymástól, és aztán mennyire vagyunk hajlandóak megcselekedni, amit lehet. Hihetetlen energiák szabadulnak fel, ha az ember nem a sors ellen, hanem azzal együttműködve harcol. Mert sokáig én is azt hittem, hogy determinált az életünk. De egyre inkább hiszem, hogy azért kapta az ember a gondolkodás képességét, hogy ebben a determinizmusban mégis szabadon élhessen.

Ahogy Feldmár mondta: mi magunk vagyunk életünk mesterei, de ha nem figyelünk, akkor azok a részek irányítanak bennünket, amiket le akarunk szakítani magunkból. A régi sérelmeink, az elfelejtésre ítélt fájdalmaink, mind mind átveszik az uralmat, ha nem öleljük magunkhoz őket. Csak úgy lehetünk igazán irányítókká, ha szembe nézünk minden részünkkel. Ha hajlandóak vagyunk találkozni önmagunkkal. (Ez azért szép gondolat, nem?) Csakhogy sokkal könnyebb megfelelni mások elvárásainak, és szenvedni ettől, mint megfejteni, hogy mi is az, amit igazán akarunk. Mi is az, ami nekünk megfelel.

Én azt hiszem, az ész és a szív nem egymás ellen harcol. A bölcsesség jól megfér a lélekkel. Talán nem véletlen, hogy a filozófiában is elmének nevezik újabban a lelket. Mert a lélek nem gondolat nélküli valami. Az érzéseink hatnak a gondolatainkra, de a gondolataink is hatnak az érzéseinkre. Ám alapvetően mindketten egy urat szolgálnak: a személyiséget. Azt, hogy minél teljesebben élhessük meg az életet, amit a sors kijelölt számunkra.

[ukume]

No végre írt Ilonkám! A végét muszáj ideidéznem, mert biztos vagyok benne, hogy másnak is jókedve lesz tőle.

Hatszor felbehagyva jott ossze ez a level, hogy megakadalyozza a azt
borzalmasan ketsegbeejto tettet, amit elkovetni akarsz magad ellen, es
hogy meggyozzon, hogy ha megis raszanod magad, akkor mar tegyel egy
pici sampont is, hogy legalabb hajmosasnak alcazd. ))

[csutka]

))
Már csak azért is kell a sampon, hogy a vízipisztolyos merénylet ne az én lelkemen száradjon.

[ukume]

Na, ma az történt velem, hogy elmentem a lányokkal vásárolni. Pontosabban Zsófinak kellett nadrág, és mivel nem egészen tíz ezer forintom volt, felajánlottam, hogy buszozzunk ki a város szélére abba a bevásárlóparkba, vagy hová, ahol minden sokkal olcsóbb. Persze, hogy Blanka is jönni akart, úgyhogy a buszjegy hármunknak eleve 720 Ft-ba került, de reménykedtem, hogy még így is jobban járunk. És igazam volt! Vettünk két nadrágot 3-3000 Ft-ért, és két pólót 1500 Ft-os egységáron. A lányok is összekotorták a zsebükből a maradék aprójukat és nagy nehezen sikerült 740 Ft-ot összeszednünk a buszra.
Megjön a buszos, ugyanaz, aki kivitt minket. Kérdi:
- Megvan még az előző három jegy?
Mondom neki megvan.
- Akkor tegye el a pénzt, jó lesz az is.
Azt hittem nem jól hallok! Mi van? Megmarad az utolsó 740 Ft-om?
Majdnem a nyakába ugrottam, csak annak Tündérbogyó biztos nem örült volna.
Olyan szerencsésnek éreztem magam, hogy csak na! Lesz holnapra pénzem magvas zsemlére, meg krumplipürére, és még van kefír is a hűtőben. Mi kell még a boldogsághoz?

[zsoloo]

Nem biztos, hogy kapcsolódni fog bármilyen előzőleg felvetett témához, de megkockáztatom, hogy fontos. A társadalom stabilitásáról.
Mint olyan, ez a háttérben, észrevétlenül munkált folyamatok szövevényes összessége.
Nem veszünk róla tudomást, míg a normális kaotikusság mértéke nem halad meg egy kezelhető szintet. Hasonló egy alapélelmiszerhez, a kenyérhez, mely rendelkezésre áll, vagy a jóhiszeműséghez, melyet, ha nem játszanak el, csodálatos erőket képes mozgósítani.
Biztonság- és komfortérzetünkhöz hozzátartozik a stabil, tervezhetően élhető társadalom, és az állandóság, melyre jövőképet alapíthatunk. Olyan konszolidált intervallumot értek ez alatt, amikor éppen nem nagyobb formáló erők hatnak, nem forradalmak, háború, nem ország méretű átszerveződés folyik, csak a működési keret ellátása a feladat.
Kereshetjük a válaszokat: mitől érezzük annak, ami körülöttünk van, ill. mikor kezd szétesni, és kerül anarchikus állapotba egy korábban stabilan működő rendszer?
Egyrészt kijelenthetjük, hogy állandó, végleges, teljes stabilitással rendelkező társadalommodell nincs, de hosszabb távon, kulturális- és gazdasági alapvetéssel stabilizálható egy rendszer. Az eddigi társadalmak hatalmi irányítás alatt álló erőszakszervezetek aktív jelenléte melletti igazságtalan elnyomásával voltak képesek fennmaradni egy bizonyos elégedetlenségi szintig. Következik ez az ember jóhiszemű, elnyomható természetéből, másrészt a szintén emberi, erőszakos, uralkodási kényszeréből, valamint kihasználható helyzetek sorából.
A világban számtalan olyan közösség él, ahol a stabilitás, mint feltétel nem adott magasabb szintű rendszer kiépítéséhez, így vissza kell utalnunk arra, hogy ahol adott ez, az a hely, az embereknek az a közössége értéket hordoz. Látjuk azt is, hogy ahol felszakad, vagy nem is létezik ez a szövet, ott a hátrányok halmozódni kezdenek, nagyobb mértékben lesz úrrá a bizonytalanság, terjed el kontroll nélkül a bűnözés, üti fel fejét a megállíthatatlan szegénység, s hanyatlik le a közművelődés és a kultúrálódás ügye. A spirál önmagát erősítő önpusztító folyamattá válik, ahol is kérdéssé válik, hogy hol is kellene beavatkozni. És vajon elégséges-e anyagi erővel, vagy figyelmen kívül hagyott szellemi igazságokra építkezve is kell újjáépíteni?
Elkényelmesedő korunk fogyasztó-hulladékteremtő, a termelő folyamatokra egyre kevésbé rálátó laikussá alakít bennünket. Hiánnyal, alapvető célok (közellátás, egyenjogú bánásmód, alapéletszínvonal…stb…) eléréséért küzdő társadalmak tagjai érdekeltebbek abban, hogy erőfeszítést tegyenek helyzetük megértésére és formálására. A bizonytalanságra számító ember sosem ring majd el egy idea-világképben. De teszi a dolgát, amihez ért, építő módon. Nem mást és más helyett. Valahol ilyeneknek kellene lennünk mindnyájunknak. Felkészülve várni a veszélyforrást, mely lehet természeti katasztrófa, vagy szétziláló politikai erő, meghasonlást hozó értékrend. Egy bibliai példával: a bölcs a lelkét a siralomházban tartja, még ha ki is nevetik érte.

[ukume]

Thomas Kuhnnak van egy írása: A tudományos forradalmak szerkezete. Abban fejtegeti, hogy a (tudományos) fejlődés nem spirális, ahogy azt korábban, hitték: a tudás nem egy egyre szélesedő tölcsérhez hasonlóan összeadódva gyarapszik, hanem vannak normál szakaszok és vannak forradalmi szakaszok, amelyek más-más jellemzőkkel bírnak. A normál fejlődési szakaszban van egy kitüntetett paradigma (itt paradigmán azon szabályokat, elveket érti, amelyek a kutatást meghatározzák), és a kutatás tulajdonképpen ennek a kitüntetett paradigmának az alátámasztását szolgálja. Mindez addig tartható fent gond nélkül, míg nem találkozunk egy olyan anomáliával, amely nem illeszthető bele a rendszerbe. A tudomány először védekezni kezd: á, ugyan már! Bizonyára csak valami tévedés történt a mérés, vagy az értelmezés során. De ha az anomália tartósan fennmarad, akkor képes átírni az egész tudományt, ahogy a newtoni fizika is tette, majd a relativitás elmélete tette a newtoni fizikával. A forradalmi szakaszban az anomália egyre elviselhetetlenebbé válik, az új összefüggések egyre nyilvánvalóbbak, a kutatás egyre többirányú, míg végül az előző paradigma megdöntését eredményezi.

Én azt gondolom, a társadalmi fejlődés is hasonló (rémlik, hogy annak idején tanultunk is valami ilyesmit, hogy forradalmak akkor vannak, mikor a régi rend már nem tartható fent, az új még nem alakult ki).
Ami szerintem napjainkban egyedi a korábbi történelmi forradalmakhoz képest, hogy most nem egy-egy országban van forradalmi helyzet, hanem a világon fennálló társadalmi rend az, ami nem képes tovább működni a korábbi módon. Én mindig ugyanarra a következtetésre jutok, hogy ez az anomália a pénz működési elvének kifulladása: a pénz már nem képes a fejlődést szolgálni, már csak a mindenkori uralkodó osztály haszonszerzési elvének igyekszik megfelelni, egyre kevesebb sikerrel, mert hiszen a haszon nem szipolyozható ki a világból a végtelenségig.

Kuhnhoz hasonlóan, nekem is meggyőződésem, hogy aminek ezután kell következnie, az csak valami egészen új lehet, mert hiszen az anomáliát az okozza, amire jelenleg a legtöbb társadalmi rendszer épül.
Mellesleg, van valami szomorú abban, hogy örvendezni kell afelett, hogy az árvíz hozta most közelebb az embereket, hogy a szegénység mégis példát mutat a világnak abból, hogy nem a pénz, hanem a szükség az, ami képes megteremteni az igazi értékeket.

[zsoloo]

A szoc-ban úgy tanultuk, hogy az emberiség története a forradalmak története. Nyilván, ezt attól a kortól lehet kijelenteni bizonyossággal, amióta írásbeliség létezik (ami nem jelenti azt, hogy a primitív korok feszültségmentesen teltek el). Az emberi érdekellentétek, valamint azok erőfölény-alapon történő képviselete azt mutatja, hogy az emberi psziché alapvetően nem közösségi, hanem zsarnokian önző természetű. Közösség alkotásra azért kényszerül, hogy egyéni gyengeségét hatékonyan elrejtse vélt, ill. valódi ellenségei elől, ill. a természet erejével szemben. Szocializálódása is e közösségalkotás kényszerű következménye, bár változása során egyre inkább szelídül, és közösségi vonásokat vesz fel, váratlan, meglepetésszerű helyzetekben reakciói során ösztönösen támadó/védekező és nem szemlélődő/közreműködő magatartást tanúsít. Természetesen a megtanult helyzetekben biztonsággal és agytörzs-tevékenység szinten magasabb rendű kéregreakciókat produkál, melyekben tükröződik hosszú évezredek kulturálisan elért eredménye. Határesetbe kerülve (értsd: pszichéjét, fizikai lényegét ért tartós, tarthatatlan helyzetre reagálva) azonban agyi tevékenysége, cselekvő-kezdeményező képessége az átlagos szint fölé emelkedik, új, instabil körülményeket teremt a határesetet előidéző okozatokkal éppen ellenkező irányban és ezt folytatva halad az általa fejlődésnek vélt, ám beláthatatlan eseménysorozaton. Tulajdonképpen hisz benne, hogy amit tesz, az jobb körülményeket teremt, mint amiben jelenleg van, mivel nem lát más, a pszichéjét kielégítő alternatív lehetőséget.
A pénz konverziós eszköze a különbségtételt mindenki számára könnyen átlátható platformra helyezte ember és ember között, ám nem ez volt elsődleges jelentősége, hanem az, hogy megnyíltak piacok, melyek addig nem közvetlenül tudtak bekapcsolódni a csere folyamatába és így a gazdasági növekedésbe. Sokan szem elől tévesztik, hogy nem maga a pénz birtoklása jelenti a vagyont, mivel ennek célja olyan érték mérése, mely valós, hanem a vásárlóerő, a gazdasági tevékenység alacsony, vagy magas szintje. A pézügyi válságok sora is a javak és azok mérőinek oly mértékű egyenlőtlen (=értéken aluli) elcserélődése, mely tarthatatlanná teszi a javak további előállítását, így,valós, termelt érték hiányában, a mérő értéke is visszaesik (inflálódik), mely öngerjesztő, további értéktermelés-csökkenési és még intenzívebb inflációs sprirált gerjesztve végül teljes értéktelenséget és termelés leállást okoz. Ekkor szükséges, hogy forradalmi-határeseti megoldás legyen új értékmérő bevezetése, ill. a javak erőszakos újraelosztása folytán.
A birtoklási vágya, valamint bizalmatlansága és egoizmusa az embert folyamatosan forradalmi helyzetbe sordorja, mivel képtelen ellenállni és csak nagyon lassan változik közösségi morálja (ami persze érthető, ha nem mindenki egyező akarata és célja a közösségi és magántulajdonlás tiszteletben tartása.) Igaz lehet az, hogy a magántulajdon végső eltűnése csak a bizalomban, a közösségi érdekek magánérdekek felettiségében hívő emberek kivétel nélküli társadalmában –egy egyenlőre utópisztikus kommunista világban-valósulhatna meg. Ugyan ez a mai embertípustól nem lenne idegen létezési forma, csak kisközösségi szinten - ahol az értékek továbbadása nem csorbul és bizalomvesztés nem következik be – lehet működőképes.
Kérdés, hogy hosszútávon mi az ember fennmaradásának kulcsa, ha természete idomul a közösséghez olyannyira, hogy szuverenítását önszántából részben elveszítve valódi közösségi taggá váljon, vagy egyénként birtokolva az egész általa kiszakítható részét inkább küzd érte fajtájának tagja ellen az ő rovásukra? Gyanítom, hogy amíg a döntés joga éretlen, vagy felelőtlen személyiség kezében is lehet, addig értelmetlen feltenni ezt a kérdést. Mivel a szabadsággal okosan élni csak felnőtt társadalom tagjai, ill. leendő tagjai képesek.