A padlásszoba lakói

[kissp]

Jó volt olvasni téged Ági! Meg téged is Hori!
Ági, annyira természetes, annyira nyílt vagy, hogy csak csodálni tudlak ezért. Hogy szerettél, és nem írtál, az senki fel ne rója!
Minden jót mindkettőtöknek!
Ági, neked külön ölelésem!
Péter

[ukume]

Drága Péter! Azt hiszem az ingyenölelést nekem találták ki, úgyhogy csak ide vele! Nagyon kell ez nekem, és nagyon köszönöm!
Végre van egy szusszanásnyi időm, és most el sem tudom mondani, hogy ezt mennyire élvezem. A karácsony, meg az új év, közben pedig a vizsgák, kicsit fojtogatólag hatottak már rám, pedig igazán szépen sikerült minden. És mégis! Annyira vágytam már egy kis magányra... Jesszusom! Soha nem hittem volna, hogy én magányra vágyok!
Persze, olyan ez, mint útrakelni. Csak akkor jó elindulni, ha tudod, hogy van hova hazatérned
No, szóval, a lényeg! Hogy kezd a végéhez közeledni a vizsgaidőszak, és én megint hálát adok az égnek, hogy tanulhatok és új dolgokkal ismerkedhetek meg, és megint nem értem, mások miért nem szánnak időt az életükből ilyen élményekre, mikor tanulni mindig mindenkinek lehet. Egy csomó előadásra pl ingyen be lehet menni. Persze, kicsit utána kell járni a dolognak, de akkor is! Olyan jó érzés, hogy megmozgatják az ember agyát! Én egészen biztos, hogy csak addig akarok élni, amíg tanulni van kedvem. Korábban, amíg fiatal voltam és bohó, soha nem értettem, minek akar valaki tanulni, ha nem tartanak a fejéhez puskacsövet. De ma már tudom, hogy ez is olyan, mint minden más. Találkozni kell - a tanulnivalónak a tanulóval. És ha egyszer egymásra találnak, akkor jöhet a szenvedély, ami nem butít, és nem dönt nyomorba, hanem épp ellenkezőleg. Feltölt életkedvvel, energiával, és ismeretlen fogalom lesz az unalom.

Különben, ami Hori kérdéseit illeti: én úgy gondolom, akit szeretünk, annak tényleg nem kell soha megbocsátanunk. Még akkor sem, ha jólesik bocsánatot kérni attól, akit szeretünk. De ha két ember tényleg szereti egymást, akkor valamennyire ismerik a másikat, és tudják, hogy vannak helyzetek, amikor nem lehet úgy dönteni, hogy ne okozzunk fájdalmat. Ha két ember között van szeretet, akkor egyiknek se jut eszébe olyan butaság, hogy a másik bántani akart! Akkor csak a kérdés van, vajon miért tette? Miért nem tehette másképp? És előbb-utóbb megjön a megértés is, és akkor már nem kell megbocsátani, mert pontosan elég hallani, hogy "ne haragudj, nem akartalak bántani."

Persze meglepetés mindig van, hiszen magunkat is folyamatosan meglepjük egy életen át. (Remélem, hogy mindenki...) Az ember önmaga számára is örök rejtély. Épp ezért megismerni akár a másikat, akár önmagunkat csak folyamatos odafigyeléssel lehet... És azt hiszem, ez az, amiről oly szívesen elfeledkezünk. Hogy hiába néz minden reggel ugyanaz az arc vissza a tükörből, a fénykép szemtelenül az arcunkba vágja, hogy változunk.

[ukume]

Nekem tulajdonképpen már nem fáj semmi, csak az, hogy kezdem sejteni, hogy élhetnénk szépen is... Hogy ez valódi lehetőség! Mindenkinek.
Miért választják mégis oly sokan a boldogtalanságot?

[ukume]

Csak az jutott eszembe, hogy a pénz egyre jobban fetisizálódik, vagy hogy is kell ezt mondani.
Én nem emlékszem, hogy nagyanyámat valaha is hallottam volna pénzről beszélni! Nem is jutott soha eszembe, hogy ők pénzből élnek, mert ott szaladgáltak a tyúkok az udvaron, disznót vágtak évente kétszer, a kolbász ott lógott a kamrába egész éven át, úgyhogy meg sem fordult a fejemben, hogy nekik nagyon kellene a pénz. Na, jó, nagyapám elvitt magával olykor a kocsmába és vett nekem sportszeletet, de arra mindig futotta.
Aztán apáméknál már jobban lehetett érezni, hogy van pénz a világon. Napirendi pont volt, hogy mire jut, meg mire nem. Anyám kenőcseire mindig jutott, de apám söre miatt éhenhaltunk. Mert a kenőcs az életet szolgálja, de az alkohol a pusztulásba vezet! Je!

És most? Most azt látom, hogy csak kapálózás van. Nem osztunk be semmit, nem számolunk ki semmit, mert úgysem lehet. Majd lesz valahogy. Még a takarítónő gyereke is márkás cipőben jár, akkor az enyém hogyan is adhatná alább? Közben pedig dühöngünk hogy nem segítenek, de miben is? Betenni a mosógépbe a ruhát? Vagy kiszedni a mosogatógépből a tányérokat? Hova lett a munka? Az igazi munka, ahol az ember kapcsolatban volt a természettel...

[ukume]

Hát, most nagyon büszke vagyok magamra!
Kozmetikusnál voltam. Na, semmi nagy dologra nem kell gondolni, csak elmentem kiszedetni a szemöldökömet, hogy nehogy azt mondják rám, olyan vagyok, mint a Kiszel Tünde.
Már régóta forgatom a fejemben, hogy jó lenne egy filmklubbot csinálni itt a padlásszobácskámban, ahol velem egykorú nőkkel megnézünk egy filmet, aztán kekszet rágcsálunk, meg teázgatunk, utána beszélgetünk egy kicsit a filmről, meg erről-arról... Az amerikai filmekben egy csomó ilyen van, hogy a nők összejárnak kártyázni, meg ilyenek. Gondoltam, miért is ne lehetne nekem is saját filmklubbom? Filmek vannak, csak embereket kell toborozni hozzá. Na, igen ám, csakhogy a családomon és Tündérbogyón kívül nem igazán ismerek senkit itt a városban.

Na, valahogy ma bátornak éreztem magam, úgyhogy gondoltam, itt az idő, hogy tegyek egy próbát. A kozmetikus nő annyira megörült, hogy hirtelen fogalmam sem volt, miért nem kérdeztem meg már korábban. Aztán azonnal felhívta az egyik barátnőjét, akit szintén érdekelt a dolog, úgyhogy hétfőhöz egy hétre indul a filmklub!
Jeee! Csak el ne felejtsem!

[csutka]

'Idegen, ha utadon találkozol Velem, miért ne szólítanál meg, és Én, miért ne szólítanálak meg? '- Walt Whitman

Mert mindenki idegen, akit nem ismerünk, akivel nem váltottunk még szót. De ha meg sem szólítjuk, mindig is idegen marad, soha nem lesz barát.

Jó ötlet volt ez a filmklubbosdi.
Én éppen a napokban fejtettem ki munkahelyi körökben a legújabb teóriámat: annyira egylére engedjük a mindennapi élményeinket: felkelés, munka, jajistenem, hogy mennyi munka, jajistenem, nem bírom, hazafele vásárlás, otthon főzés, takarítás, jajistenem, hogy mennyi munka, jajistenem, nem bírom, lefekvés, felkelés, munka, jajistenem...
Mintha minden nap, hétfőtől péntekig, krumplit ennénk és semmi mást.
Csoda-e, ha kiégünk, ha üres az életünk? Csoda-e, ha mindig valami másra vágyunk, ha másabb életet szeretnénk?
De ki változtassa meg, ha nem mi magunk?
Szuper ötlet ez a filmklubb.
Majd eszedbe juttatom.

[ukume]

Igazából nagyon nehéz kimondani, hogy valaki nem szeret. Talán sokkal nehezebb, mint kimondani azt, hogy "nem szeretlek!" Mert a "nem szeretlek" bennem van. Azt érzem, azzal tisztában vagyok. De honnan lehet azt biztosan tudni, hogy a másik nem szeret? Annyira sokan mondták már, hogy mindenki úgy szeret, ahogy tud, hogy kezdjük elhinni: nem lehet elvárásunk a másik felé, hogy miképp szeret minket.
Az ember valamiképp mindig magát hibáztatja: miért nem vagyok boldog, ha szeret? Tényleg! Miért nem vagyok boldog, ha szeret valaki?

Leszámoltunk egy világgal, ahol a vagyon mondta meg, hogy kit kell szeretni, de nem kérdezhetem meg, hogy miért nem vagyok boldog a másik szeretetétől? Hogy is van ez?
Lassan kezdek rájönni, hogy csak a boldogtalanságomért lehetek felelős, a boldogságot csak mástól kaphatom. Az élet eddig épp fordítva tanította ezt. Mindent meg kell tennem, hogy mások nehogy boldogtalanok legyenek, és a saját boldogságomat luxusként tüntette fel, az ego megnyilvánulásaként. De hogyan vállalhatnék felelősséget azért, amit csak a másiktól kaphatok? Hogyan felelhetenék a saját boldogságomért, ha csak a másik tud boldoggá tenni? Elégedett lehetek egyedül is, ahhoz nem kell két ember. Ezért a boldogtalanságomért én vagyok a felelős. De a boldogságot mindig a másiktól kapom.

Találtam egy érdekes gondolatot az egoról:
"Valójában, amit egonak hívunk, az nem létezik. Úgy véljük, az ego az, ami mi vagyunk, ami legmélyebben önmagunkhoz tartozik, állandó és egységes. A buddhizmus szerint ez illúzió és a szenvedés fő oka. Folyamatos harc azért, hogy fölépítsünk valamit, ami nem létezik. Az ego két ember kapcsolatából születik. Ahány új emberrel találkozol, annyi új egód születik. Ha valakihez kötődsz, ha valakivel együtt élsz és a két vágy teljesen keveredik, egyesül, majd az egyik elhagyja a másikat, ami a kapcsolatból született, az eltűnik. Ezért van halálfélelem, szorongás, mert az ego ilyenkor tényleg meghal."

Na, valami ilyesmit gondoltam én is: hogy nem lehet a szeretet önző, mert mindig két ember története. Én lehetek önző, de akkor az nem szeretet. Akkor nem adok semmit a másiknak, és ezt észre kellene vennie annak, akit "kifosztanak". Nem ítélkezni kell, csak figyelni. Ha nem kapok semmit, akkor a másik nem szeret, hiába mondja. És ha az a másik boldog mellettem, akkor sokkal inkább én szeretem őt, akkor is, ha közben szenvedek a boldogság hiányától. Nem azért kell kapni akarni, mert önzőek vagyunk, és csak kapni akarunk, hanem azért, hogy adni tudjunk. Mert aki adni nem tud, az befogadni is képtelen, és megfoszt minket a kölcsönösség gyönyörűségétől. Megfoszt attól, hogy elfogadjunk. Megfoszt attól, hogy igazán adni tudjunk. A nem valódi szeretettel nem az a legnagyobb baj, hogy boldogtalanná tesz minket, hanem az, hogy nem engedi, hogy felolvadjunk a mi-ben. Éppenhogy attól foszt meg, hogy átéljük a közöset, és arra kárhoztat, hogy külön maradjunk - örömeinkkel, bánatunkkal egyaránt.

Mennyivel másabb lenne a világ, ha az lenne az igazi dolgunk, hogy ne legyünk boldogtalanok. Ha a boldogtalanságért nem lehetne egymást hibáztatni, hanem azt mondanánk: az én dolgom, hogy megkeressem azt, aki boldoggá tud tenni, és akit én is boldoggá tudok tenni. Az én dolgom, hogy megtaláljam, akivel megélhetem a szeretetet, és ezért figyelnem kell, hogy amit adni tudok, az vajon valóban boldoggá teszi a másikat? És amit kapok, az valóban boldoggá tud tenni engem?
Hát nem ezért találták ki a szerelmi házasságot? Hogy ne kelljen boldogtalanságra ítélve élnünk egymás mellett? Rátestálták az emberre, hogy szerelemből házasodjon, de mintha azzal nem számolt volna a világ, hogy a szerelemnek is megvannak a maga elvárásai. Mintha csak a belépő változott volna, de a darabot ugyanúgy akarnánk játszani.
A darab megváltozott és hál' istennek, hogy megváltozott.

Most már csak meg kellene tanulni figyelni. Figyelni arra, hogy jó helyen vagyok-e. Megtaláltam-e azt, akivel megtörténhet, hogy ketten mi legyünk.

[csutka]

Hm.
Ha én étvágytalan vagyok, ha nem bírok lenyelni két falatot sem, és csak fogyok, fogyok, pedig korog a gyomrom és mint a kiskutya kapom fel a fejem egy finom illatra, és ha vendégségbe megyek ott sokat és jóízűen tudok enni, akkor nem velem van baj, nem én vagyok beteg, hanem a szakácsom, aki ehetetlen ételeket főz nekem. És hiába védekezik azzal, hogy ilyen a recept, hogy neki ízlik, mert ez így sehogy sem fair.
Vagy a szakacskönyvet kell kidobni, vagy a szakácsot.

A 'maga módján szeret' a legnagyobb önbecsapás.
Szeretni csak egyféleképpen lehet: úgy, hogy az mindkét félnek jó, az mindkettőnek boldogság.
A többi változata a szeretetnek önző és basáskodó képmutatás.

[ukume]

Jaj, annyira szeretem a derűt a bölcsességeidben!
Vagy a szakácskönyvet, vagy a szakácsot....

Igen, én is azt hiszem, hogy szeretni csak egyféleképpen lehet, de azt az egyféleképpent nem lehet mindenkivel megélni. Sőt, igazán csak nagyon kevés embert lehet azon a bizonyos módon szeretni.
Ezért hülyeség az, hogy mindenkit kell szeretnem.
Én nem tudok mindenkit szeretni, de van néhány ember, akit igen.

A többiekkel elég lenne tisztességesnek lennem.
Ebbe pedig bele kellene tartozzon, hogy elmegyek onnan, ahol nem úgy szeretnek, ahogy azon az egyféleképpen lehet.

[ukume]

Hűha... De rég nem írtam a padlásszoba lakóiról!

És most sem fogok...
Na, jó... Csak egy kicsit.
Szóval... Ott tart a történet, hogy a főhős(nő) rájött, hogy a válás bizony rossz dolog - a gyerekeknek. Csakhogy a felnőtteknek meg az rossz dolog, ha be kell csapniuk a gyerekeket (ami ugyebár lehetetlen) és boldogságot kell színlelni ott, ahol háború van.

Áldatlan állapot. Mit lehet itt tenni?
A mentsük, ami menthető, nem elég. Győzni kell!
Na és hogyan lehet győzni?
Első körben persze adódik a gyors válasz: le kell győzni a másikat.
De ezt még egy óvodás is tudja, hogy ez hülyeség. Aki a másikat győzi le, az elveszíti önmagát. Akkor hát? Mit lehet itt tenni?
Mit lehet itt tenni????

Talán a buzgó imádság segít. "Kérlek, világosítsd meg az én elmémet és töltsd meg jóakarattal!"
Ó, je! Hát persze! Szét kell választani a dolgokat... Hogy van a nő, meg a férfi és van a család... Nő és férfi szétválasztható, a család pedig nem.
Ehj... de nehéz ez! Hogyan lehet nőt és férfit szétválasztani, hogy a család egybemaradjon?

- Nehéz, nagyon nehéz... - vakargatta a fejét a Bölcs álmosan... (haja persze nem volt, mert különben hogyan lehetne Bölcs?)
- Megvan! - csapott a homlokára csillogó szemekkel, és összemorzsolta a szúnyogot.
- Mi van meg? - kérdezte kétségbeesetten a hős(nő).
- A megoldás - somolygott elégedetten az öreg.
- Igen....
Semmi.
- Elárulnád nekem is? - nézett könyörgőn a Bölcsre a hős(nő).
- A gyerekekre gondolj! Ők nem tudnak választani. Nem is akarnak.
- Na, de miért is kellene választaniuk?
- Mert azt játszátok, hogy ki a jó és ki a rossz. A gyerekek igenis tudni akarják, ki a jó és ki a rossz. Úgyhogy, ha ezt játszátok, akkor választaniuk kell.
- Hja... Értem, de az egy....
- Nem érdekel! Oldd meg! Te nő vagy, ő meg férfi, de mi köze ehhez a gyerekeknek? Nekik csak apa van, meg anya, nemtelenül, ha még nem mondtam volna.
- Utállak...
- Nem baj. engem nem kell szeretni! Csak az a fontos, hogy az apát szeresd... Érted? És ha ő nem szeret, hát tegyél róla, hogy szeressen! Mert csak akkor lesztek jó emberek: te is és ő is, és csak akkor nem kell választaniuk a gyerekeknek, hogy.....
- Jól van! Értem... Értem.

Hagytam főni az öreget a saját levében és nem árultam el neki, hogy ez most már nem is olyan nehéz... Hiszen már szeretem magam!

[csutka]

Hát ez az!
Nem hiába hullt el mind a bölcs haja!

[ukume]

Na, szóval... Készül az első riportom, és ma beszélgettem egy családterepautával (a cikk miatt), és most azon gondolkodom, vajon tényleg meg lehet változtatni az ember viselkedését azzal, hogy segítünk neki másképpen értékelni a dolgokat?
Vajon, ha ez nem belülről jön, akkor magáévá tudja tenni az ember?
Vagy a személyiség erősebb?
Mert nem lehet minden lépést megtanítani! Egyszerűen vannak dolgok, amik belülről kellene, hogy jöjjenek.

Pl itt volt ez a riport. Felhívtam Tündérbogyót, hogy félek, meg jaj, mi lesz, és hogy úgy izgulok, mint a vizsgák előtt. Erre azt mondta, hogy a vizsgáim is mindig jól sikerülnek, ez is jól fog, szóval nem baj, ha izgulok.
Aztán már majdnem indultam, mikor eszembe jutott, hogy mondom a Favágónak is, hogy szorítson értem, elvégre rá is tartozik az életem. Erre mondja, hogy ne lássák rajtam, hogy izgulok, és el ne mondjam, hogy ez az első riport... Na, ettől aztán még nagyobb lett bennem a káosz.

És ez mindennel így van. Tündérbogyó elsimítja bennem a rosszat, a Favágó meg felerősíti. Pusztán azzal, hogy egyik is, másik is olyan, amilyen. De akármit is mondana egy ilyen lélekgyógyász a Favágónak, belőle sosem lenne Tündérbogyó.
Akkor mégis, mi az, amitől működni tudna az, ami nem működik?

[zsoloo]

Ennyi bíztató szó elég. Menni fog, te is tudod. Mindketten más módszerel próbálták elérni ugyanazt: hogy megnyugodj. A kérdéseidre bizonyosan segítő válaszokat fognak adni, sőt, ha ügyesek az alanyok, akkor a kérdést is a szádba fogalémazzák. Meg aztán szerepelni sokan szeretnek.
Ha engem kérdeznél, a személyiség alakítható, de ez erősen kötődik az érettséghez és az életkorhoz. Az azonosuláshoz viszont kell a fogadó személyben lenni valami hasonlóságnak, pozitív előképnek a változtatni kívánt dologgal kapcsolatosan, vagy épp teljesen ellentett érzésnek, ami átbillen.

[ukume]

Már túl vagyok rajta... Vagyis, hogy már tegnap is túl voltam rajta.
Nem is a riportról van szó (bár az is meglehetősen különleges élmény), inkább az a kérdés, vajon valóban meg lehet javítani egy kapcsolatot, ami saját erőforrásból működésképtelenné vált?

Jó ideje visszavonultam a magánéleti megnyilvánulásoktól, de azért tényleg döbbenetes megtapasztalni, hogy Tündérbogyóval mennyivel egyszerűbb problémát megoldani, mint a Favágóval. Persze, más jellegűek a problémáink - az elemzők mindig találnak valami racionális magyarázatot arra, hogy mitől más. De én érzem belül, hogy egészen másképp is hat rám ez a két ember. És ez nem csak azért van, mert az egyiktől épp válok, a másikba pedig szerelmes vagyok. Azért három év elég hosszú idő, hogy már ne tudják a szememre olvasni a rózsaszín szemüveget. Nincs rózsaszín szemüveg, csak béke. De ha a Favágónak csak a közelébe megyek, azonnal olyan, mintha feltámadna a szél, és hajlongani kezdenének az ágak. Összehúzom magamon a nem létező kabátomat és kifelé kezdek figyelni, vajon mikor történik valami váratlan. Még meg sem kell szólalni, másképp mozdul bennem minden, ha Tündérbogyó közelében vagyok és másképp, ha a Favágó közelében.

És persze, most azt is lehetne gondolni, hogy azért, mert én közelítek más érzésekkel hozzájuk. De emlékszem, a Favágóval már az első perctől fogva ez volt. Épp tegnap meséltem Ádámnak, mikor a Niagáránál voltunk nászúton. Elvett feleségül, hogy nem is látta a gyerekeimet, és mivel Montreáltól, ahol lakott, nem volt elérhetetlen messze a Niagara, hát oda mentünk nászútra. Persze, már akkor sem volt pénzünk, úgyhogy mondtam, hogy majd lesátorozunk valahol, ő meg jött a szokásos szöveggel, hogy "ez Kanada, itt nem lehet csak úgy lesátorozni".
Aztán persze, mégiscsak sátorral indultunk neki, és mikor az utolsó tíz kilóméteren megláttam a Camping- táblát, felvisítottam, hogy "jeee! Ugye hogy lehet?" Erre száznegyvennel kacsázni kezdett az autópályán, kis híján ott maradtunk, és persze én voltam a hibás, hogy minek sikítozok.

Szóval ott voltam a Niagaránál a pasival, aki elvett két gyerekkel, és nem tudtam másra gondolni, minthogy jesszus! Mit keresek én itt? Máshol akarok lenni... Ott, ahol szeretnek. Ahol nem számít, hol ér az este, de legalább sikítozni lehet.

[Mesebelivandor]

Érdekes a harmadik ajánlani való filmem.
A címe : A csábítás elmélete. Nos, a téma azért nem ilyen egyszerű, és a mondanivalóját sem írja le a cím egész pontosan.

Amiról a film szól, hogy hogyan képes a főhősnő beleszeretni végül az érces modorú , szókimondó rőzseszív favágóba a rózsaszív színű szívdöglesztő bájgúnár után, aki képes volt egymás után kétszer is hülyét csinálni belőle.

Persze elsősorban is, meg kell tanulnia tárgyilagosan gondolkodnia, de előbb nem árt ha saját magát is egy kicsit jobban megtanulja szeretni hozzá.
Ha valaki netán azt gondolja, hogy aki az ellenkező oldalról jött az a rossz oldalról jöt, az is tévedhet ám.
Ha valaki sokszor, és előszeretettel hajlandó becsapni magát, az nem csak azt jelenti, hogy ideális balek, de azt is hogy önfeláldozóbb megbocsátóbb partnerkapcsolatra is képes. Néha pedig ez az önfeláldozó attitűd elengedhetetlenül szükséges, hogy a dolgok sokáig jól működjenek.



még pár nap türelmet kérek !