Neveletlenek

[ukume]

Mint az már nyilvánvalóvá vált: a filozófia mellett pedagógiát is tanulok (akarva akaratlan). Persze, ezzel aztán rögtön bajba is kerültem, mert azt hiszem, sokkal inkább vagyok filozófus, mint pedagógus, és így képtelen vagyok elszakadni attól, hogy gondolkodjak. És ha már gondolkodom, akkor képtelen vagyok feltétel nélkül elhinni amit mondanak. Pl, hogy mi is a nevelés... Vagy hogy ki nevel kit és miért. Úgyhogy az ezzel kapcsolatos gondolataimnak most nyitottam egy új topicot, remélve, hogy akik eddig velem tartottak, azok ezután is megmaradnak - hogy megmaradjak.

[ukume]

Szóval... Azt mondják, a gyerek nem tehet arról, hogy a felnőttek világába születik, úgyhogy ezért kiszolgáltatott, és aki kiszolgáltatott, az megérdemli, hogy vigyázzanak rá. És a felnőttek? Azok vajon tehetnek arról, hogy megszülettek a felnőttek világába? Mert hiszen a felnőttek is gyerekek voltak valamikor... Vagy az már nem számít? Mert az régen volt? De akkor mire a felhajtás a gyerekek körül? Eltelik néhány év és ők is felnőttek lesznek. És akkor már nem számít, hogy valaha kiszolgáltatottak voltak, úgy mint mi?

Hogy van ez? Miért aggódunk annyira a gyerekért, hogy mi lesz vele, ha felnőttként már úgysem számít semmi? Ha majd egy életen át hurcolja az emlékeit, hogy nem figyeltünk rá eléggé, hogy nem tartottuk be az ígéreteinket, hogy nem voltunk ott, mikor szükségük lett volna ránk... Csak néhány év, és felnőnek ők is, és akkor már kit érdekel mindez?

Nincs itt valami logikai bukfenc? Most akkor számít vagy nem számít, hogy mit kapunk gyermekkorban? Vagy az egész csak arra jó, hogy rosszul érezze magát a szülő, amiért erre a lehetetlenségre vállalkozott, hogy "felneveljen" egy gyereket, aki más mint ő, és aki egészen más világban lesz felnőtt mint ő.
Ha a gyerekeknek van joga a tárdadalom védelmére, akkor a felnőtteknek miért nincs? Miről szól ez az egész pedagógia? Arról, hogy törődünk a gyengébbekkel, vagy arról, hogy törődünk az emberrel? Miért a gyereket neveljük? Mert ő nevelhető? És a felnőtt? A felnőttet nem lehet nevelni? Kit lehet nevelni? Aki hagyja magát? Vagy aki változni akar? Hogyan lehet változtatni valakin, aki nem akar változni? És aki változtat egy másik emberen, az honnan tudja, hogy mi a jó neki? Ha valaki olyan okos, hogy tudja, hogy egy másik embernek mi a jó, akkor hogyan lehet ezt a gyerekekre leszűkíteni? Csak a gyerekeken lehet változtatni? Vagy azokon könnyebb, éppen azért mert kiszolgáltatottak?
Akkor ez nem a helyzettel való visszaélés? Azon változtatok, aki nem tanúsít ellenállást....

Azt mondják, egy felnőttől elvárható, hogy felelősséget vállaljon önmagáért... De mikor lesz valaki felnőtt? Mikor betöltötte a 18-at? Este lefekszik és reggel már felnőtt lesz? Hogyan lehet valakiből egyik napról a másikra felelősséget vállaló felnőtt? És ha nem lesz? Ki ellenőrzi le, hogy sikerült-e valakinek felnőnie?

Azt már tudjuk, hogy a gyereknek nem tesz jót, ha büntetik. És a felnőttnek? Ki dicsér meg egy felnőttet, ha jól csinál valamit? Ellenben hányszor büntetnek meg egy felnőttet, ha nem csinál jól valamit! A felnőtteknek nincs szükségük segítségre? Nekik ki mondja meg, hogyan fejlődjenek tovább, ha elakadnak az élet rögös útján?

Azt mondják, ha egy gyerekkel baj van, szinte biztos, hogy a szüleivel is baj van. És a szülők, ha védekeznek, azt mondják: hárítanak. Azt mondják, hogy az, amivel védekeznek, hogy "ők nem tehettek mást, nekik dolgozniuk kellett, ők nem értek rá foglalkozni a gyerekkel, de megtettek minden tőlük telhetőt" az nem is úgy van... És a felnőttekre vajon nem ugyanígy hárítja a felelősséget a társadalom? Nem ugyanazt mondják? Hogy ők nem tehetnek róla... Nem tehetnek arról, hogy benzinnel megy az autó és ettől meghal a Föld. Járjanak a felnőttek gyalog, vagy biciklivel (az autók között)... És nem tehetnek arról, hogy hülye műsorok mennek a tévében. Ne nézzék a felnőttek és akkor nem adnak hülye műsorokat. És nem tehetnek arról, ha bedőlnek a felnőttek annak az ócska trükknek, hogy most dupla akciós pontot kapnak. Igazán lehetne már annyi eszük, hogy nem sikerült megszabadulni a gagyi terméktől karácsony előtt.

Szóval, már megint nem értem. Mit jelent a felelősség? Mit jelent a kiszolgáltatottság? Mit jelent a lehetőség, hogy nevelni lehet? Kinek, kit, miért?

[csutka]

Apám!
Mennyi kérdés! Hát ennyit megválaszolni sem lehet.
Főleg, hogy össze is zavarodtak a dolgok, és már az sem tiszta, hogy mi a különbség a nevelés és a manipulálás között, hogy mit jelent manapság a 'jól nevelt gyermek' kifejezés, és a leginkább nem tisztázott, hogy kit mire lehet megnevelni, vagyis mennyi a környezeti hatás és mennyi az örökletes tényezők közötti arány a személyiség kialakulásában.
Tetszik a téma, (nekem is vesszőparipám) de remélem, hogy mások is kedvet kapnak a 'lovagoláshoz'.

Első témának azt tenném fel, hogy Ki a gyerek?, vagyis melyek azok az időszakok, korszakok a gyerekek életében, amelyekben más szempontok, más elvárások a lényegesek, mert hát a hathónapos és a tizenhat éves gyerek nem egyforma nevelést igényel.
Szerintem négy ilyen kor van: a babák, vagyis a beszéd/járás előtti időszak, a kisgyerek korszak, amikor még keveredik a mesevilág és a valóság (1,5- 7 év), a kiskamaszok, akiknél már beindul a változás a felnőttkor felé, (8-13 év) és a kamaszok, akiknél már kiteljesedett a biológiai érés, de jogilag, valamint érzelmileg még nem felnőttek.
És a 18.-dik év nem jelenti egyértelműen mindenkinél a felnőttséget.

A szülői feladat és felelősség teljesen más ezekben a korszakokban. Tehát előbb meg kell egyeznünk, hogy melyik korszakról beszélünk, hogy érdemileg lehessen vitázni a nevelés feladatairől, lehetőségeiről.

[ukume]

Jaj, olyan jó, hogy rád mindig számíthatok!
Jó a kérdés: Ki a gyerek?
Popper azt mondja, az a felnőtt, aki szociálisan, intellektuálisan és emocionálisan is felnőtt. Vagyis aki el tudja tartani önmagát és a családját, megérti a világot és benne önmagát, elbírja a stresszeket és rendelkezik megfelelő problémamegoldókészséggel.
Na, itt azt hiszem, meg is állhatunk. Vannak egyáltalán felnőttek? És kinek jó, ha vannak felnőttek? Szintén Popper írja: "A totális rendszereknek szüksége van bizonytalan emberekre akiket tömegesen lózungokkal ideológikusan lehet irányítani, uyanerre van szüksége a globalizációnak is. Minél több infatilizált, kívülről irányítható ember kell." (Magára hagyott generáció, Saxum kiadó, 2006, 134. old)

Nekem itt van a bibi... Én is ezt látom, hogy a társadalomnak nem érdeke, hogy fenőjenek az emberek és nem is nőnek fel. Vagyis a gyerekeket nagyra nőtt gyerekek nevelik, akik nem értik, hogy a példa mindenekelőtt alapul szolgál. Nem értik, hogy az idő legalább olyan fontos a harmónikus kapcsolatok megteremtésében és fenntartásában, mint a pénz. Nem értik, hogy magukért is felelősséggel tartoznak, nemcsak a gyerekért. Nem értik, hogy hiteltelen lesz mindaz, amiről csak beszélnek, de nem valósítják meg.

Ha a társadalomnak ténylegesen érdekében állna, hogy felnőjenek az emberek, akkor már régen megteremtette volna a segítő szolgálatot, amivel előmozdítaná a felnőttéválást. A pszichológus még mindig holmi luxusnak számít, de igazából már nem is bíznak az emberek a pszichológiában, mert a lélek tudományából is egyre inkább az anyag tudománya lesz, és erről az jut az ember eszébe, hogy előbb-utóbb gyógyszerezés lesz a vége. Persze, egy pszichológus nem gyógyszerez, de valahogy mégis ezt hallom: nem fordulok pszichológushoz, mert nem akarok gyógyszert szedni, csak úgy beszélgetni viszont nincs pénzem.
Más segítő szolgálat nem is jut az eszembe... Talán az egyház.

Ami az egzisztenciális biztonságot illeti: régen a család alapja a vagyon volt. Lehetett tudni, kinek mi az öröksége, a lányoknak volt hozománya, stb. Ma már nincs örökség, nincs hozomány, csak örüljön az ember, ha adtak neki enni 18 éves koráig, aztán boldogulj, ahogy tudsz, fiam. Még társadalmi szinten sincs meg az elvárás, hogy egy gyereket ne üres kézzel indítsanak útnak. Vagy egy fél éve hallottam, hogy az állami gondozottak másfél milliót kapnak, mikor elhagyják az intézetet. Nem sok pénz az induláshoz, de hány 18 éves gyereknek adatik meg hasonló? Persze, nekik van hová hazamenni... Hazajárhatnak egy életen át. De hogyan lesz belőlük akkor felnőtt? Indulj el a semmiből, teremtsd meg magadnak az egzisztenciális biztonságot, de hogyan? Tanulj fiam! Dolgozz fiam! De magtanulunk tanulni? Megtanulunk dolgozni? Régen megtanították a gyereket kapálni, megtanították arra, hogy ha szükséges, akár a maga lábán is megálljon. De ma mit tanítunk neki? Hogyan kell a mosógépet használni... De hogy hogyan lesz mosógépe??? Hát ha dolgozik. Úgyhogy dolgozni kell mindenáron, mert meg kell szerezni azokat a dolgokat, amikhez értünk. Nem csoda, ha úgy feszül az ember nyakára a kényszerűség, mint a hurok, hogy pénzt kell keresni mindenáron, mindig több pénzt, és sosem elég, mert mindig megfulladok.

Az intellektuális felnőttséggel sem jobb a helyzet. Hányan értik meg a világot? Nem lehetne ilyen népszerű a világvége, ha az emberek megértenék a világot. De hogyan is érthetnék meg, ha a gondolkodó emberrel csak baj van. Kinek van szüksége gondolkodó emberekre? A hipermárketeknek? Vagy a gyáraknak? Kinek van kedve gondolkodni, ha elnyomorítják a lelkét? Aztán jön az ezoterika, meg a füstölő, meg a gyüli, hogy legalább valami emberit fedezzünk fel magunkban.

De a helyzet az emócióval kapcsolatban a legrosszabb. Az emberek nem tudnak kommunikálni, nem értik egymást, nem tolerálják a másságot, így aztán nem lehet csodálkozni, hogy a problémamegoldókészségük ott tart, ahol. Pedi ez a világ nem kínál kész megoldásokat! Ez a világ azt szeretné, ha mindenki a maga megoldását találná meg. De hogyan, ha még addig sem sikerül eljutnunk, hogy megértsük: ez a feladatunk.

Tehát még mindig ott tartunk, hogy ki a gyerek?
Ahogy én látom, az emberiség 90%-a gyerek. És amíg nincsennek felnőttek, addig bajban a család. Nem a gyerekek vannak bajban, mert ahogyan te is írtad nekem levélben, a gyerekek úgyis megnőnek és túlélik a tévedéseinket, mert alapvetően túlélésre vagyunk beprogramozva.
De a kötelékeink nem biztos, hogy elég erősek ahhoz, hogy elbírják az örökös terhelést. Nem a gyerekekért kellene aggódni, hanem az emberért, hogy milyen társas lény marad. Hogyan marad társas lény, ha lebutítják, ha nem lázad fel ez ellen, ha nem elég bátor, hogy higgyen magában?

[ukume]

Most, hogy naponta olyan filmet nézek meg, amilyet akarok, kezd egyre erősödni a gyanúm, hogy az lehet a baj, hogy a világ gyorsabban változik, mint az erkölcseink.
Ez persze nem pontosan azt jelenti, amit gondolok, de egyelőre nem tudom jobban megfogalmazni.
A lényeg, hogy ha jobban szétnézek a világban, azt látom, hogy egy adott korban hozzávetőleg hasonlóképpen élnek az emberek.
Nagyanyám idején még nem volt válás, anyámék idejében még szégyen volt, ma pedig lassan az számít kivételnek, ha valaki nem vált el legalább egyszer, mielőtt betöltené az ötvenet.

Persze, sok mindennel lehet magyarázni, hogy ez miért van így, de én egyre inkább biztosra veszem, hogy mindennek az az alapja, hogy a kapcsolatok érzelmi alapúak lettek. Kiszabadult a szellem a palackból, de mi még megpróbálunk úgy élni, mintha nem változott volna semmi.
Ahogy azt már annyian megállapították, a gondolkodás lassabban követi a változásokat, mint ahogyan a törvényszerűségek életbe lépnek.
Érzelmi alapon kötünk házasságot, és ez nyilvánvalóan új problémákat és új feladatokat ró a házasság intézményére.
Addig, amíg a királykisasszonyból úgy lett királynő, hogy életében nem látta a királyfit, senkinek nem jutott eszébe azon gondolkodni, hogy erkölcstelenség érzelem nélkül szexuális viszonyt létesíteni, hiszen akkor a királynő lett volna a legnagyobb prostituált.
A szexualitás értéke és értelme így az utódnemzés volt, a házasság pedig a vagyon védelmét szolgálta.

No, eddig már korábban is eljutottam, csakhogy mostanában kezdem kapisgálni, hogy ezzel a történetnek itt még nincs vége.
A gazdasági érdekeket előtérbe helyező kapcsolatok nemcsak a férfi-nő viszonyát határozták meg, hanem a további kapcsolatrendszereket is. Pl a szülők és gyermekek viszonyát. A gyermek nem azért tisztelte anyját, vagy apját, mert szerette, hanem mert tisztelnie kellett. Tisztelte a jogot, melyre a vagyon, a hagyomány felruházta.

Aztán jött ez az egész őrület, ami a felvilágosodással kezdődött, ("Merj a magad értelmére támaszkodni!"- Kant) és elvezetett egészen napjainkig, amikor is már nemcsak a magunk értelmére akarunk támaszkodni, hanem mindenek előtt a szívünkre. "Hallgass a szívedre!" "Jól csak a szívével lát az ember!"
Ez nagyon jól hangzik, csak épp azt nem mondta senki, hogy ha a szívemre hallgatok, akkor tutira bajba sodrom magam.
Szerencsére nem vagyok egyedül, mert egy csomó embernek ezt mondták, és ami azt illeti, a baj mindig elmúlik, és végül mindig belátom, hogy nem is olyan nagy hülyeség, ha a szívemre hallgatok.

De csak most kezdtem el törni a fejem azon, hogyha ma már szinte mindenki a szívére hallgat, és ez azt eredményezi, hogy az emberek nagy része elválik, akkor miért olyan dráma még mindig ez a válás? Miért ragaszkodunk ahhoz az elképzeléshez, hogy a gyerek összes sérülése a válásból ered majd? Beprogramozzuk a jövőbe a sérüléseket, de miért? Csakhogy rossznak érezzük magunkat? Hiszen a következő generáció is kitermeli a maga azonosságait, és a maga megoldásait a problémákra.
Különben is! Mintha a mi generációnk nem lenne sérült! És akkor mi van? Ahogy Popper mondta:
"Hát mit tanulhatnak tőlünk? Szolgalelkűséget? Minden politikai áramlat, minden hatalom kiszolgálását?"
Bennünket talán nem hagytak magunkra? És mégis itt vagyunk. Nekik sem rosszabbak az esélyeik, mint nekünk voltak. Nekik is meg kell találni a saját megoldásaikat, ahogyan nekünk is. Mi csak abban mutathatunk példát, hogy nem adjuk fel, míg rá nem találunk arra az útra, ahol hitelesek lehetünk.

Miért érezzük magunkat szerencsétlennek, ha megcsalnak, miért vagyunk elveszettek, ha magunkra maradunk? "Kit anya szült, az mind csalódik végül."(J.A) "Aki embert ölel, az ismeretlennel ölelkezik" (Ancsel É) Hogyan is lehetne csalódás nélkül végigmenni az úton, ha az út érzelmekkel van kikövezve? Ma ez a közös bennünk: csalódunk, mert az érzelmeinkkel vívunk harcot önmagunkért.
Kihúzták alólunk a varázsszőnyeget, nincs hozomány, nincs fele királyság: nem a kincset kell megtalálni, hanem önmagad. Amíg nem tudod ki vagy, semmit sem tudsz. Még tiszteljük apánkat, anyánkat, de egyre mélyebb a seb, hogy nem szeretjük őket, ahogyan ők sem szerettek minket igazán.

És mégis! Ahelyett, hogy a sorsközösséget éreznénk, amellyel a kor összeköt bennünket, csak a lelkünkbe égetett szégyent érezzük, hogy nem vagyunk elég jók.
Persze, senki sem tudja, mit jelent elég jónak lenni, mindenki csak azt tudja, hogy ő nem elég jó. Nem elég jó gyermek, nem elég jó feleség, nem elég jó anya. Ahhoz mérjük magunkat, ami már nincs is.
Lássuk be, volt valami vonzó abban, amíg megmondták ki a jó és ki nem. Könnyebb volt kitalálni, hogyan legyen jó az ember. De ha az olyan jó lett volna az embernek, akkor biztosan nem változtak volna meg a dolgok. A dolgok azért változtak meg, mert az embernek nem volt jó szerelem nélkül élni. Nem volt jó gyereknek lenni úgy, hogy közben nevelőnők vették körül az anyja helyett. Nem volt jó tisztelnie a szüleit és szeretetlenségben felnőni.

Most aztán fel van adva a lecke! Meg kell tanulni, mit jelent igazi szeretetben élni. Olyan szeretetben, amely nem tűri a hazugságot, a képmutatást, a szokásokat. A szeretet öntörvényű, így hát jobb, ha megtanuljuk egymás harcát tisztelettel figyelemmel kísérni.

[csutka]

Gyerek nem tud úgy felnőni, hogy - vegyük most fizikai értelemben - ne sérüljön: hogy soha el ne essen és meg ne üsse magát, hogy ne horzsolódjon le a térde, ne vágja meg az ujját, vagy akár ne törjön el valamije. De attól még szép, ép - fizikailag - hibátlan felnőtt lesz belőle.

Miért volna ez másképpen a lelki dolgokkal?
Rengeteg lelki sérülés, horzsolás, fájdalom gyógyul meg bennünk, és ha marad is egy kis heg utána, az még nem jelenti azt, hogy nyomorékok vagyunk.

Éppen a túlzások, a l'Oreal reklám-szerű gyermeknevelési 'szaktanácsadások' a legkárosabbak, mert azt próbálják elhitetni, hogy csakis a nagyon okos és nagyon is jól 'felkészült' szülő tud jól gyereket nevelni, tehát csakis azok, akik megvehetik a drága szakkönyveket és szaktanácsadásra járhatnak, persze, jó pénzért.
Az, hogy ezek a nevelési tanácsok kb. úgy hangzanak, mint a hemofiliás gyerekek fizikai védelme, akiket minden mozgástól óvnak, tiltanak, mert a lekisebb seb is komoly vérzést okozhat, ez senkinek sem tűnik fel, mert hát olyan úri.

A gyereknevelés legnagyobb bukkanója éppen az, hogy társadalmilag nagyon kitolódott a párválasztás és a családalapítás ideje.
A tízéves osztálytalálkozókon a volt diákok egyharmada még egyedülálló, egyharmada házas, vagy él stabil párkapcsolatban, de gyerek nélkül, és csak egyharmadának van egy, legfennebb két gyereke, tehát a kb. 30 fiatalnak összesen 12-15 utóda ha van.
Most szégyen korán családot alapítani, gyereket vállalni meg felelőtlenség. Tartják.

Pedig a biológiai törvényt a l'Oreal reklám sem tudja eltörölni, megváltoztatni.
A nők 13-53 év között termékenyek, és ha a Gauss harangot magunk elő képzeljük, látható, hogy 33-35 éves kor után már beindul a biológiai hanyatlás, a később született gyerekek egészsége nagyobb mértékben károsodhat.
És az sem mindegy, hogy fiatal, jókedvű, életerős, játszani, álmodni tudó emberek mellett nyitja a szemét a világra az emberzizink, hogy az életigenlést imrpimálja magába, (2-7 évig tart az imprinting korszak), vagy csalódott, elfáradt, álmaikról lemondott emberek kárpótolják magukat egy-egy babával igazolásként, hogy rendben vannak, most már nem ők, csak a gyerek a fontos, és igyekszenek meg is adni mindent, ami a gyereknek kell. Mármint anyagiakat: kétszobányi játékot, angolórát, teniszleckét, zenetanulást, különszobát, százféle zeneketyerét.
Pedig a gyerekek csak játszani akarnának vidám szülőkkel, velük együtt felfedezni a világot.

[ukume]

Lehet, hogy az egész szeretetről való tudásunk azon a tanításon bukik meg, hogy akit szeretünk, azt el kell fogadjuk? Mert a dolog épp fordítva működik: akit el tudunk fogadni, azt szeretjük. Hiába hajtogatjuk, hogy szeretünk valakit, akit nem tudunk elfogadni! És hiába igyekszünk elfogadni, hogy szeretni tudjuk, ha közben bennünk valami rossz nő az elfogadás nyomán. Mert úgy van az, hogy hűséges tényleg csak egyfelé lehet az ember - leginkább önmagához.

[ukume]

Jaj, már megint találtam valami érdekeset!
Van neme az embernek?
Nádas Péter írja:
"Ha nőkről és férfiakról beszélek, akkor még közel sem beszélek az emberről, mint ahogyan a közösülésről szólva sem beszélek szükségszerűen a szerelemről."

Allan és Barbara Pease sorozatban írják a könyveket, melyek témái: miért mások a férfiak, és miért mások a nők? Látszólag, e nagysikerű szerzőpáros, abban igyekszik segítségünkre lenni, hogy jobban megértsük egymást, valójában azonban épp az ellenkezője történik; úgy tűnik, sikerült ráébreszteniük a nyájas olvasóközönséget arra, hogy annyira mások vagyunk mi férfiak és mi nők, hogy igazából meg sem érthetjük a másik nemet.
A kérdés ismét az: van neme az embernek? Avagy: mitől lesz ember az ember? A nemi öntudattól? A szaporodástól? Vagy van valami, ami ettől jobban jellemez minket? Szabadságvágy, sors, elesettség, lélek, esendőség, kérdések, társkeresés, múlandóság, szorongás, siker, kudarc és sorolhatnám tovább is.

Úgy tűnik, a szerelem legalizálásával kiszabadult a szellem a palackból és a szellemek már csak olyanok, hogy ha egyszer kiszabadulnak, akkor soha többé nem lehet őket visszaimádkozni abba a bizonyos palackba. Még nem tudjuk, mi a szerelem, de legalább már keressük. Még összekeverjük a vággyal, de már tudjuk, hogy megismerés nélkül nem megy. Ismerd meg önmagad! - hangzik az új parancsolat, és egyesek halkan hozzáteszik: mielőtt ezt másnak megengednéd. "A szexualitás csak növeli a lélek zavarát" - írja Thomas Mann. Az önismerethez a másik megismerésén át vezet az út, de hogyan ismerhetném meg azt, aki egészen más, mint én? Ember csak embert képes megismerni. Én nem tudhatom, mit érez egy férfi szeretkezés közben, és nincs az a férfi, aki tudhatná, hogy én mit érzek szeretkezés közben, néha azonban megadatik az eggyéválás élménye. Nem kiegészítjük egymást, hanem éppenséggel kilépünk valami evilágiból, valami testhez kötöttből, valamiből, ami önmagunkkal börtönbe zár. A szerelem legnagyszerűbb élménye épp a szabadsággal ajándékoz meg minket: feloldódni a másik hasonlóságában, emberlétében, sorsközösségében.

Ha már zászlónkra tűztük a szerelmet, ideje lenne kicsit közelebbről is megismerni, hogy mit jelent, mivel jár, mit ígér és mi az, amit valóban adni tud.

[ukume]

Jutka fiókos bejegyzése eszembe jutatta, hogy egész héten készültem beszámolni a múlt hétvégi egyetemi előadásról, de aztán elsodortak az események

Szóval, az előadás témája iskola és tásadalom - nem ígért sokat.
De az első perctől az utolsóig szájtátva hallgattam az előadót.
Azzal kezdte, hogy az iskola újratermeli a társadalmi egyenlőtlenségeket. (Hű ha! -mondom. Jól hallok? Jól értem?)
Az iskola a mindenkori hatalmat szolgálja ki, így tehát az uralkodó osztály értékrendjét hivatott képviselni. Miközben látszólag objektíven mérhető eredményekre hivatkozva rangsorol, kutatók arra a megállapításra jutottak, hogy az eredményesség szempontjából kizárólag az úgynevezett kultúrális tőkének van meghatározó szerepe. A kultúrális tőke a gyerek viselkedéséből: a legális habitusból, a kifejezőkészségéből, és a beilleszkedő képességéből tevődik össze. Vagyis csupa olyan dologból, amit a gyerekek elsősorban otthonról hoznak.

A tanárok, akiket szintén az adott ideológia szerint "gyártanak", eszerint a kultúrális tőke szerint rangsorolják a gyerekeket. Tehetségesen azt értik, amikor egy gyerek kellő figyelemmel rendelkezik, jól ki tudja fejezni a gondolatait és ezáltal az "objektívnak" titulált osztályzatokból a jobbik érdemjegyet kapja.
Arra a döbbenetes megállapításra jutottak, hogy az iskolába való bekerüléskor a gyerekek a rangsorban ugyanazt a helyet foglalták el nagy százalékban, mint mikor kikerültek az oktatásból. Több éves sikertörténeteket vizsgálva, azt tapasztalták, hogy a karrier nem az IQ-n múlik, hanem a érzelmi- és társasintelligencián, vagyis, hogy ki mennyire tud alkalmazkodni az elvárt viselkedési normákhoz, illetve, hogy milyen kapcsolati hálókat képes kiépíteni maga körül és ezeket mennyire tudja mobilizálni.

Vagyis végső soron, egy gyerek életében az játszik döntő szerepet, hogy hova születik, az adott környezetben milyen kommunikációs szinttel kerül kapcsolatba, milyen viselkedési szabályokat sajátít el a problémamegoldások során, illetve, hogyan tanulja meg érzelmeit kifejezni és kontrolálni az adott családon belül.

Ami azt illeti, ezek után csak azon törtem a fejem, akkor minek járunk iskolába? Mennyi az a tudás, ami még ma is igaz? Minek kellett történelmet tanulni, ha a történelem minden politikai hatalom váltáskor átírható? Mire készítettek fel? És miről szól a pedagógia, ha a legális habitus mindennél előbbre való? Jó gyerekkel könnyű eredményt elérni, de azok akik otthon egyébként sem kapják meg a kellő érzelmi töltetet, még az iskola is mostohán bánik?

[ukume]

Hű, azt hiszem valami nagyon fontos dologra jöttem rá!
Persze, itt volt ez is a szemem előtt, de csak most értettem meg!

Az ugyebár már köztudott, hogy a gyerekek a legnagyobb fogyasztók.
De azt még nem olvastam sehol, hogy éppen ezért, a gyerekek kerültek a társadalom középpontjába. Sőt! Tovább megyek. A társadalom érdeke (vagy inkább a gazdaság érdeke, amelyre a társadalom épül), hogy mindannyian gyerekek maradjunk - egy életen át.

A gyerek lelkével mindenki foglalkozik. Minden tanulmány onnan indul és oda érkezik, hogy vajon mi jó a gyereknek. Ez úgy tűnik, azért van, mert ez szolgálja leginkább a jövőt.
Csakhogy, ha valóban a gyerek lelkével való foglalatosság szolgálná a jövőt, akkor előbb vagy utóbb fel kellene nőni egy generációnak, amely rendelkezik a felnőttség jegyeivel. De valamiért ez mégsem következik be.

Vajon miért nem akarja a társadalom, hogy felnőjünk?