A tollforgató magányossága

[csutka]

Na, most aztán lipinkázhatik bennem a türelem és a kiváncsiság, mert a Láthatatlan Bölcsesség arra int, hogy nem illik rákérdezni.

[ukume]

Annyiszor felvetődik az emberben a kérdés, mi értelme az irodalomnak. Nos, azt hiszem, Feldmár most ezt gyönyörűen megválaszolta a számomra:

"Nagyon fontos tudni, hogy mi a különbség az "individual" és a "person" között. Az "individual" szó egyént vagy egyedet, a "person" pedig személyt, személyiséget jelent. Az egyén biológiai szó. Egy egyén lehet orvos, vagy a Kovács család egy tagja. Ilyen értelemben össze lehet hasonlítani minket, s a pszichológia mind erről szól, így, általánosságban. De a személy vagy személyiség egészen más. Aki találkozni tud veled, az egy személy. A személy olyan közösséget tud formálni, amilyet akar, választani tud, hogy kivel kíván találkozni, kivel szeret lenni, kinek akar mondani valamit. És erről a pszichológia általában nem tud mondani semmit, mert a személyeket nem lehet összehasonlítani. Személyekként abszolút egyediek vagyunk. Te egészen más vagy, mint én. Amiben össze lehet hasonlítani téged és engem, azok az egyéni dolgok, a biológiai dolgok. Az olyan dolgokról, ami engem érdekel, hogy mi a szeretet, mi a becsület, a féltékenység vagy szexuális kérdések a pszichológia nem tud semmit, mert nem lehet jósolni, mert az nem egyénekről szól, hanem személyekről. Ha személyekről akartok megtudni valamit, akkor irodalmat kell olvasni."

[ukume]

Hajnalban korán keltem, nem hagyott a sok szomorúság aludni. Szokás szerint bekapcsoltam a gépem, és egy levelet találtam, melyben egy videót mellékelt egyik kedves ismerősöm. Semmi kedvem nem volt videózni, de illemből belekukkantottam. Szinte sokkolólag hatott rám, amit hallottam, és tulajdonképpen még mindig ebben a sokkos állapotban leledzem.

"Amerikában két kutató egy eddig ismeretlen, 50 milliós embertömeget talált, akit kultúrális kreatívoknak neveztek el. Az EU-ban 100 millióra tehető a számuk. Ezek az emberek szabadon akarnak élni, elutasítják a jelenlegi hatalmi struktúrát, tudatosságuk folyamatosan nő és egy új gondolkodás és viselkedésformát alakítanak ki. A hatalom által ellenörzött sajtóban tilos róluk beszélni. Ami közös bennük, hogy azt hiszik, egyedül vannak."

Na, azt hiszem, itt sírtam el magam.

"Erről persze kevesen tudnak, ami érthető, hiszen ha a média elkezdene arról beszélni, hogy 120-150 millió ember szeretne másképp élni, más értékek, más morális alapállás szerint, akkor egyszercsak kiderülne, ha ilyen sokan vagyunk, akkor egy pillanat alatt el lehetne söpörni ezt a jelenlegi hatalmat és az emberek a saját kezükbe vehetnék az életük irányítását. Az interneten a hír mégis tovább terjed, és az emberek kezdenek rájönni arra, hogy nem vagyunk egyedül, hanem sokan vagyunk és ezzel lehet valamit kezdeni.
Ha a Földön nagy számban hasonló tudatosságú emberek jelennek meg, az a többi ember tudatosságára is kihat. Meglepően kevés számú ember kell ahhoz, hogy egy tudatosságváltás létrejöjjön. Tudják ezt a vállalatok vezetői is. Két-három negatív gondolkodású ember képes tönkretenni egy egész vállalatot. De ugyanígy van pozitív esetben is. Ez történt pl a környezetvédelemmel is. A 60-as években egyszerű emberek voltak, akik odakötözték magukat egy fához, vagy küzdöttek azért, hogy egy erőművet ne tudjanak beindítani. Most meg azt tapasztaljuk, hogy az ezredfordulóra mindenki így gondolkodik és teljesen természetes dolog, hogy a környezetet védeni kell. De van egy óriási különbség a környezetvédelmi gondolkodók és a kultúrális kreatívok által képviselt gondolkodás között, mégpedig az, hogy annak idején azok az emberek szorosan összekapcsolódtak egymással, sőt, a mésia is felkapta az egészet. Így aztán könnyen lehetett csatlakozni. Viszont ma, az interneten kívül nem nagyon hallani a kultúrális kreatívokról. A média tulajdonképpen mindent megtesz annak érdekében, hogy ezek az emberek ne találjanak egymásra.
Azt állítom és azt gondolom, hogy -bár ezt ebben a formában nem mondták ki, hogy ezek az emberek minden tulajdonságukkal és elvárasaikkal, az életez való viszonyulásukkal arra születtek, s abba az irányba gondolkodnak, hogy egy újfajta, emberéges, szociális formát és társadalmi rendszert hozzanak létre."

[csutka]

Rég gondolkodom arról, hogy miért éri meg a médiának utcakultúrát, bulvárkultúrát, - vagy minek nevezzem azt az igénytelen showdert -. amit a kereskedelmi adók löknek egyre nagyobb arányban , és amit a jónép néz nap mint nap, mert egyebet alig kap. Hogy kultúra szintre emelődik a szenny.
Ilyen megvilágításban már látom az értelmét: késlelteti a tényleges változást, a humánusabb, emberibb kultúrák kialakulását, és elszigeteli a gondolkodó embereket.

[ukume]

Tegnap megint elgondolkodtam egy kicsit a nick nevek használatán.
Kezdetben vala a nick, amely az embernek szabadságot ígért a neten. Írj és megmondom ki vagy!
Anno legalábbis, azzal a hittel kezdtem jó magam is írni, hogy a nevem igazából nem számít, csak az, amit mondani akarok. Hiszen ki vagyok én, hogy valaki is rám legyen kíváncsi! Ami másoknak fontos lehet, az csak a gondolat, az érzés, amit megosztani szeretnék a nagyérdeművel.

Aztán persze, jöttek a gondok. Kezdtek megismerni, és lassan úgy éreztem, már nemcsak az írás a fontos - a gondolat, az érzelem, amit át szeretnék adni - hanem egyre inkább a személyem is. Ítélkezni kezdtek felettem, hogy helyes-e, ahogy élek? Helyes-e ahogy gondolkodom?
Bántott a tehetetlenség, hogy elvész a lehetőség, hogy pusztán az írásaimat ítéljék meg, ne engem.

Persze, aki kiáll a színpadra, az ne csodálkozzon ugyebár, ha megítélik. Mégis, néha elkeserítő megtapasztalni, hogy a gondolat mennyire lényegtelen, ha már ítélkezni lehet.
A magam részéről mégis ragaszkodtam a megszokott nick nevemhez, egészen addig, míg nem jött a rút félelem, amikor is már sikerült elérnem azt a kitüntető kategóriát, melyben a nyájas olvasó már meg sem akarta hallani, mit akarok mondani, hanem a sorok közé képzelte saját indulatait. Ezt azóta többször is módomban állt megfigyelni, hogy erős érzelmi viharok esetén mindegy mit ír az ember, csak az számít, ki írja.
Ha jól emlékszem, egyszer-kétszer próbáltam új nick mögé bújni ilyen esetekben, de mióta felvilágosítottak, hogy az IP cím mindent elárul, azóta ezzel a trükkel nem is kísérletezem.
Pedig mai napig izgalmas dolognak tartom, hogy az író ember "tesztelje" a nyájas olvasókat. Vajon hogyan reagálnának egy-egy írásra, ha Kis Pista néven írnám?

Anno, még a fullon is akadt jeles alkotó, aki erotikus női verseket írt női nick nevet választva magának. Emlékszem, teljesen lenyűgözött a stílus, a bátorság, a nyitottság. Kicsit persze, csalódott voltam, mikor kiderült, hogy ezeket az általam oly nagyra becsült költeményeket szeretett barátom írta, de aztán a csalódottság múltával még inkább elámultam empátiáján, alkotói fantáziáján, bátorságán.

A mostani trend, hogy vállaljuk önmagunkat! Nincs ebben semmi rossz, csakhogy ez az önmagunk vállalása egyre követelőzőbb formában jelenik meg. Lassan már a minimális bizalmat sem szavazzuk meg az alkotónak, ha neve nincs, akkor bármit írhat alapon, eleve kételkedve fogadjuk őszinteségét. Pedig a játék mindig alkotó, mű és befogadó között zajlik, de mintha egyre inkább kifelejtenénk belőle a művet. Lassan már az alkotó is háttérbe szorul és csak a befogadó számít: az ő ízlése, az ő pecsétje lesz a döntő. És ami a legédesebb, hogy minderre még szemérmetlenül ráragasztjuk a "közösség elvárásának való megfelelési igény" címkéjét. A befogadóból egyszeriben közösség lesz, aki íratlan normáival szabályozza az adott oldal tűrőképességét. Aki eleget tesz a közösség normáinak marad, aki nem, az mehet.

Újra és újra rádöbbenek, hogy igazán jól, csak kis közösségek működhetnek. Már csak azért is, mert pont az ilyen kis közösségeknek a legnagyobb a tűréshatáruk. Ott ugyanis nagyobb az egymásrautaltság, több a figyelem, és a több figyelemnek köszönhetően nagyobb a tolerancia is.

Na, csak ennyit akartam elmondani:)

[csutka]

Néha elmegyünk a fodrászhoz, mert szükségét érezzük egy új frizurának, image-nak. És néha parókát viselünk, - jelmezbálon, betegségben, vagy csak mert trendi vagy kötelező - de az csak mű, csak álhaj, akik ismernek, tudják, ki van alatta. Mi vagyunk, önmagunk, akik idővel változunk, de önazonosságunkhoz ragaszkodva.
Ha egy ember minden héten új frizurával jelenik meg, akkor -aszondják a piszológusok - az önazonosságával van bajban.
Ha egy ember ötféle parókát visel, társaságnak megfelelően, és ötfajta személyiséget mutat, parókának és társaságnak megfelelően, sőt, ugyanabban a társaságban két különböző parókát, identitást is próbálgat, akkor jobb, ha a pszihiáterek veszik át a szót és a dolgok irányítását.

Amikor ide bejelentkeztem, nicknevet változtattam, és valós névnek is a lánykori becenevemet adtam meg, mert valahogy restelltem, hogy hűtlen lettem a régiekhez, hogy elpártoltam tőlük.
Aztán még jobban restelltem, hogy ezzel Kamarás Klárikát sikerült is megtévesztenem, hogy ismert egy lenanenit, akit nem talált érdekesnek, és ismert egy csutkát, akivel szívesen szóba állt. Máig kellemetlen érzés, hogy becsaptam.
És az is becsapás lenne, ha egy olyan nicknévvel jönnék elő, ami szerint mindenki férfinak gondol, úgy olvassa, értékeli az írásaimat, és én empátiás képességemmel ezt fenn is tartom, igazolom, játszom a férfit. Valahogy nem fair, nem tisztességes, nem egészséges.
Becsapás, manipulálás, hazugság, szívatás, mint a strucchúsból készült marhasült.

[ukume]

Van az a nagyon megszívlelendő shakespeare-i mondás: "mert nincs a világon se jó, se rossz, a gondolkodás teszi azzá."

Önmagában az, hogy valaki másik nicket használ még nem rossz, ha engem nem bánt vele. És ha direktbe nem azért váltott nick nevet, hogy engem név szerint megszólítson és megbántson, akkor csak akkor tud megszólítani és megbántani, ha megszólítva érzem magam és megbántódom azon, ami talán nem is nekem szólt, hanem valaki másnak, akinek adni akart azzal, amit mások inkább sértőnek bélyegeznek, hogy ne kelljen kinyitniuk a kredencet.

[zsoloo]

Kedves Ilonka! Akkor üdvözöllek a skizofrének és paranoiások klubjában! Ha nyilatkozhatok mások nevében is (esetleg egy másik nickem nevében is), akkor ide túlnyomórészt olyan emberek járnak, akiknek nem egy, de több nickjük is szabadon garázdálkodik a neten. (Tisztelettel a kivételek felé!) Ez ugyan mára nem tölt már el büszkeséggel, de gyakran igen hasznos és tanulságos látni a következményeit, ahogy a te példád is mutatta. Egyenlőre ez az adott oldal szabályozásától függő lehetőség, nem tilos, de azért nem is támogatott jelenség. Pl. Az AMF-en épp a napokban került bevezetésre az új szabályzat, ami kifejezetten nem tűri az efféle pajkosságot. Valahol érthető, és a valóság felé harmonizáló lépés, a zavarosban halászgatók kiszűrésére. Mint ilyen az internet, az arctalan kommunikáció egy nyitva maradt kiskapuja.

[csutka]

Zsoloo!
Köszönöm, és elfogadom.
Ez talált, elegáns, precíz, tökéletes találat. Touchée!
Jövök a paranoiások és szkizofrének közé, mert milyen is lehet egy normális ember ebben az eszement világban, ahol 40-50 évesen is csak keresi a helyét, csak kóvályog biztos támpont nélkül. És néha, a bizonytalanságát egyensúlyozandó, próbál okosabb lenni, mint amilyen.
...hát megkövetlek, még egyszer, utólszor - Ady után szabadon.

Ölelés, Ilonka

[ukume]

Őszintén szólva én nevetségesnek tartom ezt a törekvést a becsületesség lobogóját lengetve, hogy attól lesz valaki becsületes, hogy vállalja a nevét.
Könnyen teszi ezt az, aki pusztán a tavasz megérkezése felett örvend! Miért is olyan evidencia, hogy visszaélünk az arctalansággal? Miközben saját tapasztalatom azt mutatja, hogy az íráson keresztül ismerem meg igazán az embert.... Mit számít, mi a neve, ha olvasom és értem?
Persze egy csetes társkereső oldalon más a helyzet. De könyörgöm! Ne tegyünk már egyenlő jelet minden közé!

Azért ez is elgondolkodtató nem? Az emberek csak arra tudnak gondolni, hogy kiszolgáltatottak, és ezért azonnal védekezni kezdenek. Az senkinek nem jut eszébe, hogy talán sokan nem is szánnák magukat az írásra, ha rögtön a nevüket kellene adni hozzá... Mert ugyebár kicsi a világ, és amilyen az ember szerencséje, a szomszéd lesz az első, aki olvassa... Aztán meg ott van a kísérletezőkedv... Hogyan is próbálhatná ki így egy író magát, ha skatulyából skatulyába gyömöszölik... És ott van a félelem is... Annyi mindentől lehet félni! Félni attól, hogy megítélnek... Félni attól, hogy nem értnek... Félni attól, hogy elveszíthetem a barátaimat...

Néha bizony jól jön, ha van egy ház, mint a fogócskában, ahol megpihenhet az ember.

[zsoloo]

Kevesen vagyunk. No most ezt épp jó helyen is mondtam. Hiszen kevesebben nem is lehet a tollat kezébe vevő, mint egymaga, szemben milliárdnyi (! de jól is hangzik) olvasójával. Ámbár elmondható ez a K.K. népes táborára is, hiszen ugyanaz az alapfelállás. Csakhogy mi esetleg az irodalmat képviselnénk, ők pedig sok más egyebet is. Lényegében a gondolkodó mindig egyedül van, és az látszat csupán, ha csapatmunkában ötletel. Igen jól szoktam érezni magam nálam értelmesebbek társaságában, rendkívül inspirálóak az okfejtések, a humor, efféle, a megnyílt személyiségekbe történő fesztelen belepillantások, melyek kötetnyi élménnyel dúsítják a száraz elmét. Amikor azonban nekigyűrkőzöm egy-egy válasznak, tanulmánynak, vagy épp versnek, akkor egyedül maradok szentélyemben, az indaként befonó gondolatok között magamnak kell rendet tennem, megvizsgálva, mely az, amely még én vagyok, mely csak reflexió, vagy teljesen másvalaki véleménye. El kell döntenem, mivel azonosulok, mit fogok össztűz alá venni, hangnemem bátorító, közömbös, avagy lesújtó lesz-e? Ezek öntudatlan folyamatok, az érettség egy szintjén alapkontrollal futnak, az alatt kontrollálatlanul, afelett viszont újra tudatosulnak, vizsgálat alá véve, hogy vajon az elképzelt olvasó szemszögéből is hasznos, helyes, kifejező tartalom kerül-e a virtuális asztalra?
Hogy Áginak nem okozok-e mélylélektani zúzódást vele, Ilonkának esetleg félreérthető lesz valami belőle (terjengős körmondataim miatt), Attilánál sohasem lehet tudni, mivel húzom ki a gyufát, ésatöbbi ismeretlen ismerős, aki csak eleve bolondnak titulál Ilyen vonatkozásban a kevés is sok, azt hiszem, mégis mindannyiunknak elsősorban önmagával kell megküzdenie, hogy végül elégedett legyen.

[ukume]

Ez kész

Hogy Áginak nem okozok-e mélylélektani zúzódást vele, Ilonkának esetleg félreérthető lesz valami belőle (terjengős körmondataim miatt), Attilánál sohasem lehet tudni, mivel húzom ki a gyufát, ésatöbbi ismeretlen ismerős....

[zsoloo]

Kifeküdtél tőle?

[ukume]

Aha Nagyon találó volt!

[Mesebelivandor]

Akkor végülis elérkeztünk a koklúzióhoz.
A kultúrális kreatívok ti vagytok, mi vagyunk. Azok a tollforgatók akik magányosak, de akik tele vannak kérdésekkel, de amiket végül is képesek lesznek majd megválaszolni, akiktől mindíig eredeti új gondolatokat lehet olvasni, akik képesek túllépni a kicsinyességen, ha fontos dologról van szó. Alapból, félreértés esetén is a jót az építő szándékot tételezik fel, és a félreérthető mondatok kérdéseiben is meglátják a természetes és őszinte kíváncsiságot. Ahol eszünkbe sincs megkérdezni, hogy fiú vagy vagy lány, mert ez vagy nem számít, vagy a kapcsolódási attitűdökből úgy is előbb utóbb kiderül.
Ahol inkább számít amit mondasz,. mint, hogy ki is vagy valójában!
Folytassam tovább? Különben is Attila is megírta hogy a csúcson már ilyen kevesen vannak.

A Harry Potter 3 ban vagy egy bájos jelenet amikor A fiú, arra vár, hogy az elvesztett édesapja, vagy valami erős varázsló PATRÓNUSA megmentse a rá, és a barátjára támadó dementoroktól (szörnyektől).
Aztán nem sokkal később eszmél rá, hogy a kis idő elteltével valójában ő lett az a bátor patrónus aki már felnőtt a feladatához, és mint Münhauzen báró kihúzta a bajban lévőket (magukat) a csávából.
Bocs, részletesebben nem mesélem el! Inkább nézzétek meg a filmet! Higgyétek el, Megéri! A jelenet nagyon tanulságos, és mellesleg szívet melengető.

Csak pár perc, és nemcsak azt látjuk jól, hogy kik vagyunk de ha elég bátran viselkedünk azt is megláthatjuk, hogy kik leszünk.