Elküldve: Szerd Feb 17, 2010 10:07 am Hozzászólás témája:
Így is lehet fogalmazni, de ez nem egészen az, amire gondolok.
Arra gondolok, hogy mikor mondanak valamit, akkor igazából a gondolatoknak kellene egymással találkozniuk, nem az embereknek.
Persze, ez lehetetlenség, mert az ember közvetíti a gondolatot, és jómagam sem vagyok mentes az érzelmi kitörésektől...
De még az érzelmi kitörésekben is ott a gondolat!
Azt hiszem, most, hogy így keresgetem a szavakat, rájöttem: az ítéletektől félek, mert azok megszakítják a gondolat áramlásának lehetőségét.
Csatlakozott: Jun 16, 2008 Hozzászólások: 313 Tartózkodási hely: Vadalmánia :-)
Elküldve: Szerd Feb 17, 2010 10:16 am Hozzászólás témája:
Ezért kényszerül az ember jól meggondolni, hogy mit is mond ki.
Mert ugye sokszor nem azt mondjuk ki, amit valójában gondolunk...nehogy elítéljenek vagy megbélyegezzenek.
Az jutott az eszembe, hogy milyen fura egy dolog ez a "gondolat". Bennem és benned is másképpen fogalmazodik meg, mire leírom/leírjuk, kimondom/kimondod átalakul, megváltozik és nem is biztos, hogy te ugyanazt fogod "gondolni", érezni amit szerettem volna. Szerintem nagyon sok dolognak kell egybeesnie akkor, ha az ember gondolatáramlást szeretne egy másik emberrel. Függ magától a gondolattól, a fogadójától, a hangulatától és még sok minden mástól. Figyelni-, partnernek lenni- és érezni kell egymást, talán ez benne a titok.
Elküldve: Szerd Feb 17, 2010 10:45 am Hozzászólás témája:
Na, alakul... Kezdjük érteni egymást.
A következő lépés az lenne, hogy ne csak azt kelljen meggondolni, hogy mit mondjunk, hanem mindenki fenntartsa magának a jogot, hogy nem jól érti a másikat.
Aztán persze, az igazi az lenne, ha érteni akarnánk egymást, és addig nem lenne nyugtunk, míg meg nem értjük.
Csatlakozott: Jun 16, 2008 Hozzászólások: 352 Tartózkodási hely: Budapest egyes kerületei
Elküldve: Szerd Feb 17, 2010 8:27 pm Hozzászólás témája:
Úgy tudom, értelmes rendszerek képesek az idegen nyelvű kommunikációra is egymással. Persze előfordulhat, hogy tanulni kell bizonyos új nyelvi elemeket és bővíteni a szókészletet. Minden férfi életében az első ilyen leküzdhetetlennek tűnő akadály amikor a nővel beszélgetni kezd (gondolom viszont is)
..
..
Mielőtt úgy érzed, hogy azonnal válaszolnod kell, kifejtem a szindrómát: (tegyük fel, van egy ilyen helyzet)
Magabiztos témafelvezetés után valami alapvetően más jellegű reakció ér. Mondjuk logikus választ, igen-nemet várnék, és rámzúdul egy érzelmi töltés, vagy a válasz alapjában nélkülözi a téma iránti érdeklődést és messze elbeszél mellette.
Mire gondolhatok? Talán nem fogalmaztam érthetően és pontosan, talán a téma lóg ki az előző témák sorából, de talán csak egyszerűen ez: alapvetően mások vagyunk, és a valóságot olyan eltérő aspektusból ragadjuk meg, amely a másikét tekintve, ellentétesnek, vagy érthetetlennek tűnik a miénkkel szemben. Bár ugyanazt a nyelvet beszéljük fogalmaink képtelenek kiterjedni a tapasztalat szintjén a másik által megélt helyzetre (pl. ha a nő a szülésről, menstruációs hangulatváltozásairól, a gyermekéhez fűződő kitüntetett kapcsolatáról beszél, számunkra inkább informálisan, gondolatban megragadható, hiszen 1. nem szülünk, 2. nem menstruálunk, 3. gyakran a gyerekünkhöz sem fűz túlzottan kitüntető kapcsolat.)
Persze hasonló dolgaink vannak nekünk is: a szerszámokhoz és a barkácsoláshoz kapcsolódó elválaszthatatlan kötelék, hideg racionalítás, a szeretet és a testiség fogalmainak gyakori felcserélése. Melyek, bár nem általánosíthatók, genotipikusan jellemzők a nemekre.
Mielőtt tehát rátérnénk, hogy miért nehéz, mondjuk a csillagközi spórákkal felvenni a kapcsolatot, tisztába kell jönnünk azzal, kik is vagyunk mi magunk? Nemcsak én, hanem együtt mi, nő és férfi. Miért lettünk ilyenek, mi a célja ezzel a természetnek, és persze, hogyan fordíthatjuk ezt egységünk megalapozására, ha történetesen valamiért együtt kellene síkra szállni. (család létrehozás, kommunikáció vegyes csoportban, ol. munkahelyen)
Hihetetlen, milyen intenzív agyműködésre sarkall az időkorlát. Eddig mi voltunk az intézmény mostohagyerekei, de addig-addig nyafogtunk, hogy a végén törődni kezdtek velünk és végül megnyitották számunkra is a Coospace nevű birodalmat, ahol azonnal feladatot is kaptunk.
Ej, ráérünk arra még, gondoltuk mindannyian, mert hiszen a mostohagyerekek nehezen szoknak a jóhoz.
Ma reggel álmosan kinyitom a gépet, és látom ám, hogy 11:05 a beadási határideje mindkét dolgozatnak! Azt hittem, menten elájulok, de aztán rájöttem, arra most nincs idő. Úgyhogy kénytelen voltam koncentrálni, és mindent azonnal meg is értettem.
Ez a test és lélek problémája köztudottan egyébként is nagyon izgat engem, de most két okos ember is azt mondta, hogy a testnek semmi köze a lélekhez, ami ugyebár elég abszurdnak hallik elsőre. (Jó, tudom, hogy nincs olyan szó, hogy hallik, de most az nem fontos)
Szóval, előbb Descartes jelenti ki, hogy a test az kiterjedt, a lélek pedig nem. Aminek nincs kiterjedése, az nem lehet test, aminek meg van, az nem lehet lélek. A test, az mindenki számára megismerhető valami, a lélekről azonban csak az tud, aki birtokolja. Ergo, a két dolognak semmi köze egymáshoz.
Azért lássuk be, nagyon meggyőző érvelés!
Aztán jönnek az okosok ilyen hülyeséggel, hogy ha belerúgunk egy kőbe, azért az bizony fáj, és ha valami fáj, akkor ugyebár az nem a testünkben van... De jaj, ez igazán csak olyan kötözködés, mert ebben az esetben a fájdalom nyilván a testé, de aki ezt nem érti, annak úgysem lehet megmagyarázni.
Na, aztán jön ez a másik nagyon okos ember, aki már tavaly is belopta magát a szívembe a monászaival: Leibniz. Ő nem sokat vacakol, azt mondja, a test is egyfajta monász és a lélek is. (A monász görög szó, egységet jelent) Maga az ember ennek a két monászegységnek az egysége. Alapvetően azonban Leibniz is úgy gondolja, hogy ennek a két dolognak nincs köze egymáshoz. Az, hogy mégis egy időben történik a testben és a lélekben valami, az csak a bölcsességgel összhangban lévő jóságot birtokló Istennek köszönhető. Mivel az anyagot nem érdekli a mozgás, vagy a nyugalom, így könnyen belátható, hogy ennek oka az anyagban nem kereshető. A mozgást a törvények batartására hivatott appetíciós erő biztosítja.
Na, a lényeg! Hogy hirtelen már nem is tűnt olyan képtelenségnek, hogy a test és a lélek az két egészen külön valami, különösen azért, mert 11:00 volt, úgyhogy 11:02-kor sikerült elküldenem a dolgozatot. Három perc múlva pedig ki is írta: a bedás határideje lejárt
Hát, bizony, furcsa dolog az, ha törődnek az emberrel.
Arra jöttem rá, hogy azért nem tudunk elengedni, mert mi mindent birtokolni akarunk.
Egy anyagelvű világban ez nem is lehet másképp. Birtokolni akarjuk az életet, a szerelmet, a gyerekeinket - hiszen mindez a miénk. A mi életünk, a mi szerelmünk a mi gyerekünk.
Már gyerekkorunktól azt nevelik belénk: ez a tiéd, az az övé - azért nem szabad valamit elvenni, mert nem a tiéd.
Így hát birtokolni akarjuk az anyagot, hiszen az a legfőbb dolog a világon. Minden anyagi, és az anyag birtokolható. Csak meg kell fejteni és akkor a világ is birtokolható lesz - az ember lesz a világ ura.
Csakhogy a világ nem akarja tudomásul venni, hogy az ember uralkodni akar rajta. Ő csak kölcsönadja az embernek az életet, a szerelmet a gyerekeit, abban a reményben, hogy az ember jó és okos, és majd vigyáz rá, hiszen tudja: kincset kapott. Hiszen kincs az élet, a szerelem, a gyermek.
Mennyivel másképp működne a világ, ha kicsi korunktól fogva azt hallanánk, hogy őrzők vagyunk. Kölcsönkapjuk a dolgainkat, hogy gazdagíthassuk őket. Úgy kell visszaadni mindent, hogy több legyen, szebben ragyogjon, mikor továbbadjuk.
De hogyan is lehetne úgy gondolkodni minderről, hogy csak kölcsönkapjuk, mikor nekünk minden örökre kell. Örökké akarunk élni, örökké akarunk szerelemben lenni, örökké akarjuk a gyerekeinket magunkénak tudni, hiszen örökké szépek maradunk és fiatalok. Félünk a biztonság elvesztésétől, mert azt is birtokolni akarjuk. Csak rajtunk áll minden! Fogni, szorítani, nem ereszteni...
Pedig az egész életünk másra sem tanít, csakhogy semmi sem a miénk, csak az emlékeink, az örömeink, az élményeink. Nem rendelkezhetünk az életünk felett, mert nem a miénk. Nem rendelkezhetünk a szerelmünk felett, mert nem a miénk. Nem rendelkezhetünk a gyerekeink felett sem, mert őket is csak kölcsönbe kaptuk.
Kommunikálni tanítanak bennünket, pedig csak szeretni kellene megtanulni. Szeretni azt, amit ránk bíztak. Hogyan is lehetne jól kommunikálni azzal, akit nem szeretünk? Csak befolyásolni lehet a másikat tudatosan, de tudattalanul csak a szeretet képes jól kommunikálni.
Akkor nem számít a dadogás, nem számít a csend, nem számítanak megrögzött szokásaink, mert a gondolat végül célba ér.
Az az érdekes, hogy az ember is abból a hálátlan anyagból építkezik, amire benyújtja tulajdonigényét. Sajnos bizonyos emberek ennél többre nem is képesek, mint tulajdonlani, sőt magukat egyenlővé is teszik a holt anyaggal e fáradságos, ám fölösleges munkával. Holott egyre többen vallják, (és mások egyre buzgóbban igyekeznek bizonyítani ennek ellenkezőjét), hogy az ember összesen több, mint anyag, bár grammra látszólag egyenlő vele. A nagy Miért? filozófiája a kezdettől foglalkoztatja, okát, lényegét, célját keresi a természetben, míg igyekszik fölé kerekedni. E nyugtalan törekvés, és páratlan mélységű, összetettségű nyelvi kommunikációja, agyi aktivitása különbözteti a többi élőtől, valamint a holt anyagtól. Mondhatjuk, hogy számos összeesküvés elméletet, tudományos nézetnek, vagy vallásos világképnek beállított anyag-megismerési elméletet szőtt már, hogy igazolja fölötte állóságát.
Miközben fejlődött, megpróbálta a ködös hiteket, melyek tudatlansága körül örvénylettek, lerázni magáról, és csak azt elfogadni, ami kézzel fogható, kísérleti úton is megismételhető, kizárni lassacskán az irracionális jelenlétét. Magabiztossá és önhitté vált, mint akinek kezében játékszerré válhatnak a világ történései. Azonban a benne és körülötte zajló folyamatok megértése nem adott megoldást az eredeti kérdésre: hogy miért lett és mi a célja?
Pedig megfogalmazták sokan: „ a küzdés maga”, „az üdvösség elnyerése”, „egyre tökéletesebbé válás új életeken keresztül”. Ám ezt egyöntetűen nem fogadja el máig az emberiség. Igaz, magatartásukkal, vallásukkal sokan azt is megkérdőjelezik, hogy az ember szellemi lény. Kiindulhatunk abból is, hogy az, abból is, hogy pusztán anyag, az eredmény mégis egy irracionális vágyódás, mely nem akarja tűrni az anyag igáját. Ha valóban nem vagyunk többek, mint testi folyamataink biológiai (elektrokémiai, neurológiai) összessége és a szellem függetlensége egy virtuális illúzió, akkor kár egy perccel is tovább létezni emberként. Ha viszont van reményünk és akaratunk szabad és független, cselekvőképes, akkor bár lehet, hogy úgy van, mint leírtam előbb, ez mégis egy új perspektívába helyezi a gondolatot, a törvényszerűségei alól felszabadítja az anyagot és egy irracionális megismerés felé kezdi hajtani. Célja immár nem a puszta létezés, hanem a minőségi szerveződés, az önmagára ismerés lesz.
Az emberré szerveződött anyag nem mutat szokásos anyagjellemzőket: eredményesen ellenáll struktúrája megváltoztatásának. Viselkedésében szerepet kap az emlék, a vágyakozás, a szerelem, olyan jellemzők, mely az alacsonyabb szinten elképzelhetetlenek. Szinte természetellenes, ami ember gyanánt történik.
Itt elvihetném a témát abba az irányba, hogy Valaki gondosan megtervezett gondolataként kerültünk ide. Nem teszem. Meghagyom a döntés jogát, azokkal a talányos kérdésekkel együtt, hogy vajon a rendelkezésre álló idő és az emberi agy differenciálódása volt-e az, ami miatt kizárólag most ilyenek vagyunk? Esetleg mindig is ilyenek voltunk a tervezőnk gondolataiban, mielőtt megteremtettünk?
Legbölcsebb úgy tekinteni a Földre, mint magvunk ültető helyére, és magunkra, mint terjedő növényzetre, melynek szüksége van napfényre, friss levegőre, tápanyagra és vízre. Úgy venni tudomásul magunkat, mint nem egyedül, hanem közösségben, „fűcsomóban” élőket, akiknek dolgai hatással vannak egymásra. Ha elpusztítjuk élőhelyünket, ha képtelenek leszünk belátni, hogy élőhelyünk más rovására növelhető csak, akkor magunkat pusztítjuk el. Pedig emléket és örökséget szeretnénk hagyni, tanácsot és óvó figyelmeztetést. Nem égethetjük fel a hidat, mely a múltból a jövőbe vezet rajtunk át, mert akkor gyermekeinktől tagadnánk meg az eddig érlelt gyümölcsöt. Vissza kell adnunk a lehetőséget nekik, hogy biztonságban hozhassák meg döntéseiket. Hogy majd ők vezethessék ki a mában támolygó, problémáktól gyötört népet Kanaán földjére.
Elküldve: Kedd Ápr 27, 2010 7:21 am Hozzászólás témája:
Egyre több helyen hallom, hogy az ember nem tudja elpusztítani a Földet, csak önmagát...
Marcus Aurelius gondolatai az emberről:
"Egyáltalán ne vitatkozz többé arról, hogy milyennek kell lennie a jó embernek, hanem légy olyan."
"Ne ijeszd el magad az élettől azzal, hogy csupán a gondokról s bajokról képzelegsz."
"Emberrel nem történhet meg, ami nem emberi; ahogyan ökörrel, szőlővel, kővel nem eshet meg olyasmi, ami ökörhöz szőlőhöz, kőhöz nem illik. Isten nem sújt olyannal, ami elviselhetetlen."
Elküldve: Szerd Máj 05, 2010 10:38 pm Hozzászólás témája:
Kedden tudatfilozófiából fogok vizsgázni. Majdnem sikerült összezavarni ezzel a test és lélekkel, de azt hiszem, most megcsíptem!
Descartes vetette fel a problémát, hogy test és lélek két különböző dolog. Igazából ezzel sokáig mindenki egyetértett, a nagy kérdés inkább az volt, hogy akkor hogyan hat test és lélek egymásra.
Aztán jött a materializmus és ujjal mutogatott a tudományra: na lám, minél többet tudunk az idegrendszerről, annál inkább bizonyossá válik, hogy minden mentális esemény mögött egy neurológiai folyamat található -ergo: nincs lélek, csak agyi működés van.
Persze, egy sor dologra képtelen választ adni a materializmus: pl hogyan lehet egy bizonyos gondolatot előidézni? Hozzávetőleg sehogy.
Aztán jön a haszonelvűség: hogy végülis nem az a fontos, hogy van-e lélek (vagyis pontosabban elme - mert ez a mai neve a léleknek). Az a kérdés, hogy hasznos-e megkülönböztetni az elmével rendelkezőket?
És persze, mivel a tudomány megfigyelésen alapul, végül eljutunk a viselkedés megfigyeléséhez. Elmével rendelkezni annyi, mint intelligensen viselkedni.
Teljesen összezavarodtam. Most akkor mi van? Tényleg ez lenne a lélek? Attól függ, milyen a lelkem, hogyan viselkedek?
Nagyon úgy tűnt, nem olyan hülyeség ez az egész, hiszen mi másról szólna az ember, mint arról, hogyan viselkedik. Na, de ki viselkedik jól?
Mégiscsak gyanús ez a viselkedés!
Aztán hirtelen rájöttem, hogy már megint elbűvészkedték a kérdést. Hiszen eredetileg abból indultunk ki, hogy test és lélek azért különböző, mert az egyik kiterjedt, a másik gondolkodó. Nem volt hülye gyerek ez a Descartes, biztosan tudta mit beszél. Gondolkodó.... Nézzük csak, mit jelent ez a szó.
Szóval a lélek gondolkodó... De honnan jön a gondolat?
Ehhez persze tudni kellene, mit értünk gondolat alatt. Mert az is egy gondolat, hogy éhes vagyok, és az is egy gondolat, hogy Tündérbogyót el kell engedni - de a kettő között micsoda óriási különbség van!
Az éhes vagyok - nyilván a test üzenete. De Tündérbogyó... Miért is kellene elengedni, mikor olyan jól megvagyunk? De egyszercsak bumm! Belém nyilalt a felismerés, hogy itt az idő. Csak úgy jött a gondolat, én meg próbáltam barátkozni vele. Már megtanultam, hogy az ilyen gondolatokkal semmi értelme vitázni. Szépen elképzeltem, hogy majd elmondom neki, és valahogy majd megoldjuk, hogy átváltozzunk barátokká - és szinte örömmel töltött el, hogy Tündérbogyó és én mindig barátok maradunk.
Aztán mikor elmondtam neki, valami felrobbant bennem, és csak a kétségbeesést éreztem, a félelmet, a lehetetlent - hogy mekkora hülyeség ez az egész, hiszen én nélküle senki vagyok. Azért vagyok az, aki, mert ő itt van bennem.
Na, de most nem a történet az érdekes, csak a tapasztalat. Ha a gondolat valóban olyan szoros kapcsolatban állna az aggyal, akkor miért nem reagált az agyam ugyanúgy ugyanarra a gondolat akkor, mielőtt kimondtam volna, mint ahogyan akkor reagált, amikor kimondtam. Hiszen a kettő között nem volt semmi "élménybeli" különbség. Tündérbogyó meg sem szólalt, de a folyamat abban a pillanatban beindult, hogy kinyitottam a szám. Ha önmagában a gondolat képes lenne hatni a testre, akkor ugyanannak a gondolatnak ugyanazokat a mentális eseményeket kellene előidéznie a körülményektől függetlenül.
A viselkedés nem lehet egyenlő a lélekkel! A viselkedés legfeljebb egyik megnyilvánulása a léleknek, de a lélek ettől sokkal több és bonyolultabb. A bennünk lévő titok, amiről csak mi tudunk valamit. Pontosabban nem is tudunk, csak sejtünk valamit. Hogy van ott bent valami, ami képes kommunikálni valami nagyobb egésszel. Néha még nyelve sincs, csak valami homályos érzés, ami arra vár, hogy jöjjön egy gondolat, ami mint egy mágnes összerántja a széthullott darabokat és bent csak annyit hallunk: na ez az!
Na, ez a gondolat! Az "ez az"! Aztán megpróbáljuk fülön csípni, szavakba önteni, kimondani, leírni - de akkor már a gondolat csak valami halvány emlék marad. Csak az "ez az" élménye él bennünk erősen: mi tudjuk, mi megértettük, átéltük - összeállt a kép.
Aztán ott marad az ember, és könyörög az agyának, hogy ne hagyja cserben, mutassa meg mi maradt abból a világosságból, ami egy pillanatra olyan tisztán beragyogott mindent és érthetővé tette az életet.
Elküldve: Szomb Máj 08, 2010 11:54 am Hozzászólás témája:
Az, hogy test és lélek Descartes szerint különböző, egyben azt is jelenti, hogy a test kiterjedt, vagyis materiális, a lélek pedig gondolkodó, vagyis privát: saját mentális tapasztalatainkhoz csak mi férünk hozzá. Ebben az értelemben: gondolkodom, tehát vagyok - azt is kell jelentse: lélek vagyok, tehát vagyok.
De vajon mit érthetünk lelken? Mi a lélek, ha semmi materiális nincs benne?
A gondolkodó lélekrész az, amelyik képes az ideák világával kapcsolatba lépni - mondja Platón. Vagyis az igazságra - csak és kizárólag a gondolkodó lélekrész képes visszaemlékezni. Ha léleknek vesszük a gondolkodó, a vágyakozó és az indulatos lélelkrészt egyaránt, akkor elfeledkezünk arról, hogy funkcionálisan különböznek (még Platón szerint is) Talán már ő is megsejtett valamit abból, hogy a vágyakozó és indulatos lélekrésznek több köze van az anyagihoz, mint a gondolkodónak. Hiszen az ideák világa már az anyagon túli világban létezik.
Ha test és lélek egymásra hatásáról beszélünk, akkor nem árt tisztázni, pontosan mit értünk azon a szón, hogy lélek. Másképp hat test és lélek egymásra ha vágyainkról vagy az érzelmeinkről beszélünk és más a test szerepe, ha a gondolkodás során kerül kapcsolatba a lélekkel.
Felmerül persze a kérdés, hogy ezek alapján az érzelmek és az indulatok mennyire a lélek részei és ha nem azok, akkor milyen kapcsolatban állnak a gondolkodó szubsztanciával - az elmével (ha van ilyen).
Gondolat és gondolat között különbség van - ebben egyre biztosabb vagyok. Vannak gondolataink, melyek kapcsolatban állnak érzelmeinkkel, vágyainkkal, de vannak más jellegű gondolataink is, amit valamilyen szinten magasabb rendűnek tekintünk. Melyek azok a gondolatok, amiket magasabb rendűnek tekintünk?
A lélek képes visszaemlékezni az igazságra - mondja Platón.
A lélek a gondolkodó szubsztancia - mondja Descartes.
Vagyis, ha ezt a két állítást elfogadjuk: a lélek az (vagy ha úgy tetszik: a gondolkodó lélekrész az), ami keresi az igazságot. Mikor az igazságot keressük, akkor másképpen vagyunk materiálisak. Akkor valamiképpen mindig kapcsolatba kell lépni valamilyen szellemivel (intelligenciával), ami nem fakadhat belőlünk. Mert hogyan is lehetne az igazság az, ami pusztán összegzése eddigi tapasztalásunknak? Az igazság valahol a tapasztaláson túl van, és mégis elérhető.
Ha valaki nem keresi az igazságot, akkor beleragad a matériába és arra van ítélve, hogy foglya legyen saját tapasztalatainak. Akkor nem több, mint egy anyagi létező, aki az anyag törvényeinek függvényében működik. Ha nem keressük az igazságot, akkor pusztán idomítva vagyunk: mások által felállított értékrendet követünk, s ezáltal ki vagyunk szolgáltatva ennek az értékrendnek.
Az igazságkeresés tehát egyfajta szabadságot feltételez. Méghozzá gondolati szabadságot. Csak az képes megtalálni az igazságot, aki gondolkodni képes, méghozzá úgy, hogy eljut oda, ahol az anyag már mindössze eszköze az igazság felismerésének. Felelősséget vállani csakis a szabadságban felismert igazságért lehet.
Minden alkotó munka során találkozunk a szellemivel. Ez mindig nagyon különleges élmény, de legtöbbször úgy vesszük, mintha ez pusztán a véletlennek lenne köszönhető. Valami olyasmi, mint mikor homlokon csókol a Múzsa, és persze a Múzsákról tudjuk, hogy szeszélyesek. De valóban csak a véletlen műve ez a találkozás a szellemivel?
A nyugati filozófiában már régóta köztudott a meditáció jótékony hatása. Ha a test háttérbe szorul, az elme kinyílik. Vajon ez nem Descartest igazolja? Test és lélek egymástól különbözőek. Gondolkodni, kiemelkedni a hétköznapi valóságból, érzelmektől és vágyaktól mentesen találkozni az igazsággal - csak a test lecsillapításával lehet.
De vajon létezik-e szellemi, vagy csak materiális van és a gondolkodás is csak az anyag csodája? Könnyen belátható, hogy a megismerésnek különböző szintjei vannak. A fizikai szinten minden megismerhető, és minél többet tudok az adott dologról, annál biztosabban tudom, hogyan működik. A tervezési szinten már adódnak ismeretlenek, mert ott már az egész rendszerrel találom szembe magam. Összességében látom a rendszert, és bár részleteiben többet tévedhetek, a rendszert illetően még mindig pontos előrejelzéseket tudok adni a működésre vonatkozólag. Az intencionális alapállás az, amikor már csak vágyak, érzelmek, szokások alapján jósolom meg valami működését. Nyilvánvaló, minél bonyolultabb egy rendszer, annál kevésbé marad meg a fizikai szinten, annál több benne az ismeretlen, annál inkább kénytelen vagyok segítségül hívni az intencionális alapállást. Vagyis minél inkább eltávolodok a fizikai szinttől, annál inkább kénytelen vagyok valami szellemit igénybe venni. Ugyanakkor minél összetettebb valami, annál inkább feltételezhető benne a szellemi (vagy nevezhetjük akár intelligenciának is).
Vagyis: ha elfogadom, hogy az ember bonyolult, összetett lény, amelynek összetettsége mögött valamiféle nem anyagi intelligenciát feltételezhetek, akkor ezzel a nem anyagi intelligenciával csak a tapasztaláson túl vagyok képes találkozni, vagyis a gondolkodás szintjén. Ez megfelel annak, ahol az igazság lakik, melynek segítségével esélyünk van a helyes önszabályozásra, képesek vagyunk valódi önreflexióra és önnevelésre.
A nevelés, amely nem ismeri el a mások számára hozzáférhetetlen belső tapasztalást és nem feltételezi a szellemiben megtalálható igazságot a maga igazához idomítja a materiálisnak tekintett emberi lényt.
Persze, a nevelésnek lehet szerepe a vágyak és indulatok szintjén, különösen kisgyermek korban, mikor az önálló gondolkodásra való képesség még nem alakult ki. A vágyak és indulatok szabályozása tanítható és megtanulható. Mindez azonban a gondolkodás képessége nélkül éppen attól fosztja meg az embert, amire a legbüszkébb: az intelligenciától és a szabadságtól áthatott gondolkodó mivoltától.
Gondolkodó - mert lelke van. Ha megfosztjuk gondolkodáshoz való jogától, a lelkétől is meg kell fosztani őt.
Elküldve: Hétfő Máj 10, 2010 9:26 am Hozzászólás témája:
Azt hiszem, találtam egy jó kis összefüggést anyag és gondolat között. Ha az anyag determinált, akkor szabad akarat csak a gondolat szintjén létezik. A gondolat az, ami képes kiszakítani bennünket a determináltságból.
De hogyan származhat a szabad akarat a determinált anyagból?
Ez önellentmondás.
Vagy nincs szabad akarat, vagy a gondolat nem az anyag terméke.
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
HELP 
Tudnivalók.
Keresés
Csoportok
Profil
Üzeneteid olvasásához jelentkezz be
Belépés
