Másképp gondolkodón

[csutka]

Egy táguló spirálon haladunk egyre nagyobb iramban és egy nagyobb sebességgel, és egyre nagyobb ívű köröket futunk le egyre rövidebb idő alatt - és persze mindig ugyanoda kerülünk, az optimisták szerint egyre feljebb jutva, a pesszimisták szerint egyre lejjebb csúszva - és vagy kirepít a centrifugális erő az űrbe, vagy lecsorgunk a nagy fekete semmibe...

Tele vagyok én is optimizmussal, igaz?

[ukume]

Pénteken szociálpszichológiából vizsgázom. Néhány érdekes gondolat a csoportról.

Minél szabályozottabb a csoport, annál sikeresebb a feladatmegoldás. A csoporttagok azonban a formálisabb csoportokban érzik jól magukat.

Azokkal a csoportokkal szemben érzünk elkötelezettséget, ahova nehéz a bekerülés.

Az összetartóbb csoportok nagyobb nyomást fejtenek ki a konformitás irányában: cserébe azért, hogy a csoporttól kielégülést és pozitív identitást nyerjünk, el kell nyomni egyéni vágyainkat.

Minél erősebben azonosul valaki a csoporttal, annál erősebben hatnak rá a csoportfolyamatok.

Az erősen összetartó csoportok elszigetelődnek a környező világtól és a probléma egyetlen megoldását veszik figyelembe.

Az engedelmesség, vagyis ha azt tesszük, amit mondanak, a cselekvési szabadságunkba vetett hitet ássa alá.

Saját értékeinket és végső soron identitásunkat azoktól a csoportoktól kölcsönözzük, amelyikhez tartozunk.

Az olyan csoportdöntések, melyek az attitűdökkel, értékekkel sztereotípiákkal kapcsolatosak egyaránt szélsőségesebbnek bizonyultak, mint mikor egyénileg hozták meg az ítéletet.

[ukume]

Egyre biztosabb vagyok abban, hogy ma nem a gyerekeket kell nevelni, hanem a felnőtteket. Azt hiszem, megtaláltam a hiányzó láncszemet az érvelésemhez
A modern társadalom a gyerekeket a felnőttekhez hasonló módon kezeli, mert:
- fogyasztók (sőt, ők az első számú fogyasztók)
- tömegkultúra által formáltak
- többet tudnak, mint a felnőttek
- nem ellentéte a gyermek a felnőttnek
- nem ártatlanok (szexualitás, drog, alkohol, stb)
- erőszakosak (bár mindig védelemre van szükségük, de ez a felnőttekről is elmondható lenne)

Ám de! Éppen maguk a gyermekek azok, akik rendelkeznek a gyermeki lét megőrzésének képességével. Ők azok, akik képesek felismerni önmaguk különbözőségét a felnőttekétől és vigyáznak is erre, mert tudják, hogy a különbségtétel felszámolásával valami borzasztóan fontos dolog veszne el.
Vagyis igazából a gyermekek képviselik a morális kényszerítő erőt, ők azok, akik rábírhatják a felnőtteket, hogy gyerekként bánjanak velük.

Ha a felnőttek megértenék, mit jelent gyerekként bánni a mai fiatalokkal, akkor válhatnának igazi szülőkké.
Csakhogy éppen a felnőttek azok, akik idő és pénzhiányra hivatkozva magukkal egyenrangúként kezelik a gyereket.

Vagyis, akárhogy osztok, szorzok, az jön ki, hogy amíg a felnőttek nem hajlandóak felvállalni azt a bizonyos különbségtételt, és nem hajlandóak tudomásul venni, hogy mit jelent gyereknek lenni, addig ők maguk termelik újra az örök serdülőkorban élő generációt.
Nem a gyerekek vesztették el az értékeiket, hanem a felnőttek, így nekik kell segíteni, hogy újra megtalálják azokat.

[ukume]

Ebből azért lehet tanulni.

http://www.sziakademia.eoldal.hu/

[ukume]

Közben voltam egy beszélgetésen, ahol a szegénység volt a téma.
A lelkisegélyszolgálatos nőtől kaptam a fülest, hogy lesznek ott újságírók, menjek csak oda, remek lehetőség a kapcsolatépítésre. Na, legalább ő úgy tekint rám, mint újságíróra, pedig a cikk még meg sem jelent.
A lényeg, hogy kezdenek nyílni a kapuk, bár amilyen szétszórt vagyok, fogalmam sincs hova tettem a begyűjtött névjegyeket.

Az alapfelállás az volt, hogy a helyi sajtó meg akarta győzni az embereket, hogy forduljanak hozzájuk bátran, amiben tudnak, ők segítenek.
Na, persze! Hiszen a sajtó erről híres: segít az embereken.
Kicsit zokon is vették, hogy egymás után jöttek a történetek, amikben az emberek megbánták, hogy hozzájuk fordultak, mert csak megbélyegezték őket.

Én egy pohár bor mellett üldögéltem, ami így utólag, öreg hiba volt, mert sokkal kevésbé tudtam összeszedni a gondolataimat, de valahogy csak sikerült elmondani, amit akartam.
A bizalomvesztés mindenkire vonatkozik, akinek köze van a sajtóhoz. Amíg a szegénységet úgy tálalják, hogy sajnálni kell a szegényeket, addig a segíteni akarás közömbösségbe fullad. Az emberek már immunisak lettek a kéregetésre. Különben is sikerorientált a világ, elhitették velünk, hogy mindenki felelős azért, ahol van, úgyhogy amíg ezen a területen nem lesz szemléletváltás, addig a szegénység egyben bélyeg is: a sikertelenség bélyege.

Hú, annyira figyelt mindenki rám, hogy egészen felbátorodtam!
Azt kell megértetni, hogy ez bárkivel megtörténhet. Hogy a világ szerkezete olyan, hogy senki nem garantálhatja, hogy egyszer nem engem súlyt a bélyeg. Nem azért kell segíteni, mert mások rászorulnak, hanem mert segíthetek. Mert nekem még módomban áll választani, hogy másokon segítsek. Ez egy lehetőség, nem kötelesség, és aki él vele, az első sorban magának tesz jót vele. Kevésbé ijesztő, hogy megtörténhet velem is, ha adok, mikor adhatok.

Persze a fő-fő újságíró elmondta, hogy ők is így gondolják, de ő nem fog senkit győzködni, hogy bízzon benne, mert ő már letette a névjegyét, és akinek ez sem elég, azzal ő nem tud mit kezdeni. Példának hozta fel, hogy az egyik neves orvos senki másnak nem nyilatkozott, csak neki.
Király! Csak a lényeget nem fogta fel, hogy a szegények nem olvasnak napilapot. Honnan a fenéből tudná Pista bácsi, hogy ki ő, ha még a gyerekeinek sem jut ruhára?

Na, mindegy! Viszont volt kultúrális része is a beszélgetésnek, egy jazz énekesnő, aki a Porgy és Bessből énekelt. Vele legalább jót beszélgettem.