 |
Jelenleg, 7 vendég és 0 regisztrált felhasználó olvas bennünket.
Jelenleg névtelen látogató vagy. Ingyenesen regisztrálhatod magad, ide kattintva
|
| |
Alma-nach
Írásaid tárhelye. Tagjaink a FAQ-ban megjelölt szabályok figyelembevételével szabadon publikálhatják portálunkon az írásaikat.
Az általános netikett betartása mellett ezekhez hozzá lehet szólni. Moderátoraink kérésre moderálnak, de személyeskedés esetén kérés nélkül is megteszik.
[ Alma-nach. | Regisztrálj! ]
A tagoknak lehetősége van publikálni, és azokhoz hozzászólni. |
|
|
Miles Davis inspiráció
|
|
(Blue in green)
http://www.youtube.com/watch?v=PoPL7BExSQU
Ebben az évben korán köszöntött be az ősz New Yorkba, s ahogy az ilyenkor lenni szokott, előkerültek az esernyők és a ballonkabátok, az emberek is mintha jobban siettek volna. A sárga taxik foglalt jelzésre váltottak, ezért nehezebben lehetett fogni akár egyet is. Ike nem szerette ezt az időt, mert számára a város ekkor elvesztette varázsát, de amikor újból kisütött a nap, és arany-sárgán ragyogtak Willage utcái a fák leveleitől, újra életre kelt. Ilyenkor órák hosszat sétált, és néha kiült egy padra, s csak nézte a járókelőket: diákokat, művészeket, filmsztárokat (mert divat manapság itt lakni). A Faluban, ahogy errefelé nevezik ezt a városrészt, emeletes téglaházakban laknak az emberek, s a házak közé aprócska terek szorultak, ahonnan kosárlabda pattogást visszhangoznak a falak. Ike néha nézte a játékot, de valójában Maggie-re emlékezett, ahogy kézen fogva járták a várost, a klubhelyiségeket, ahol fekete zenészek zongorán Nat King Cole-t játszottak vagy trombitán Miles Davis egy régi slágerét…
Ike aznap már második órája ücsörgött abban a bárban, ahol annak idején az első novelláit írta Maggie-ről, s most, amikor az utolsóba fogott, azt gondolta, hogy nem fejezi be soha. Képtelen rá. Érezte, hogy a fájdalom sűrűsödik benne, és ez megbénította a kezét, a gondolatait. A történetnek nem lehet "boldog vége". A sorok közül folyton Maggie arca bontakozott ki előtte. Különleges metamorfózis volt ez, mert a lány hangját is halotta, illatát is érezte, amely most is ugyanaz a Jasmin Noir volt, amit Maggie annyira szeretett. Eszébe jutott az is, hogy egyszer igazságtalanságokat vágtak egymás fejéhez, és a veszekedésük után Maggie bőrig ázott érte az új, zöld- és kékmintás ruhájában, hogy kiengesztelje, pedig nem ő volt a hibás. Maggie hitt abban, hogy nem az évek számának jókora különbsége vet véget egy szerelemnek, hanem az a rendellenesség a csontokban, amely egyre fokozatosan terjed. Igaza volt. Ike kétségbeesett zokogásánál csak az orvos megerősítő szavai voltak fájdalmasabbak: "Az emberfeletti küzdelem néha nem elegendő."
Ike a második pohár whiskyjét iszogatta, előtte feküdt az asztalon a tolla, a jegyzetfüzete; majd mégis felvette tollát, s az utoljára leírt szó után egy pontot tett.
A felszolgáló körül serénykedő fekete lányka már régóta nézte Ike-ot. Megérezhette fájdalmát, mert odaült hozzá, s ezt mondta:
- Meghalt a bátyám. Tavaly. – Ike meglepetésében nem szólt semmit, csak várta, mi lesz a lány mondandójának vége. – Ő tartott el engem, nem volt senkim rajta kívül. Itt találtam munkát, ebben a bárban. George, a bátyám, az utolsó perceiben azt mondta nekem, hogy nem a haláltól kell félni, hanem az élettől. A halál egyáltalán nem rémületes, semmi negatív nincs benne, egyszerű tény. A halálnak külön néma világa van, amelyben Isten megmutatja nekünk arcát. Ez a jutalmunk a halálunkért, a szenvedésünkért. Azóta nem gondolok a nap minden órájában rá, csak havonta egyszer, amikor virágot viszek a sírjára. Azóta újra az élőkkel foglalkozom.
A lányka elhallgatott, majd felkelt, s magára hagyta Ike-ot, hogy tovább gondolhassa szavait. Visszatért a pult mögé poharakat mosogatni, nem látszott rajta rosszkedv, bánat vagy közömbösség, inkább rámosolygott az egyik vendégre, aki valószínűleg szépet mondott neki.
Ike ismét felvette a tollát, majd írni kezdett, s már tudta, hogy utolsó novellájának mi lesz a befejezése: "Maggie meghalt, a halál időpontja 2008. szeptember 22., este 7 óra 21 perc."
Pécs, 2009. június 2. |
|
Olvasás: 268 Utoljára változtatva 07-15-2009 @ 12:15 pm
ukume ( 07-07-2009 @ 08:39 am)
hát..hát...hát... ha nem ismernélek, elhinném, hogy ez valamilyen amerikai kisvárosi író regényéből egy részlet :) de így! nem igazán értem, miért jobb, ha a szereplők amerikaiak? és különben is! miért kellene félni az élettől? félni kell, nem szembenézni? (vagyis... az én szótáramban a félelem az mindig bénító, menekülésre késztető valami, ezért én nem szeretek félni) -gondolom, ez csak részlet, bizonyára azért van hiányérzetem. :) |
|
hori ( 07-07-2009 @ 11:56 am)
Úgy gondolom, egy ilyen zenéhez nem illik egy székesfehérvári utcarészlet, sokkal inkább egy olyan, amit megjelöltem, még akkor is, ha amúgy a zene egyetemes. Fentebb utaltam (és mellékeltem), hogy ez, a zene által kiváltott inspiráció, (érzelmi) szösszenet, megjegyzem, nálam melléktermék. Mindazonáltal szeretem. Bözsi néni ide vagy oda, bármennyire is magyaros, nem hat meg. És szerintem az élettől, a benne előforduló szörnyűségektől sokkal inkább kell félni, mert fordított esetben csak rettegés az Élet. Köszönöm, hogy olvastál! |
|
hori ( 07-10-2009 @ 07:53 am)
Igen, az elfogadás célravezetőbb, mert az élők feladata nem az, hogy kövessék, hanem emlékeikben felidézzék az elhunytat. |
|
csutka ( 07-08-2009 @ 09:05 pm)
Nekem bejön ezzel a dallammal az üzeneted: a halál fájdalmas, titokzatos, de el kell fogadnunk, mint tényt, mint dátumot, mert a lényeg, az emlékek, úgyis halhatatlanok.
|
|
|
|
HELP 
