„Láttam, egyetlenegyszer, az egyedülit, akit lelkem keresett, és a beteljesülést, amelyet a csillagokon túlinak vélünk, amelyről azt hisszük, hogy csak az idők végén jő el, én jelenvalónak éreztem.”

- Mi ez Zimmer mester? Tán kísértet van a padláson?
- Jegyezd meg fiam, a kísértetek az emberek lelkében laknak, nem a padláson.
- Hát, akkor ki beszél ott fön ilyen hangosan?
- Hölderlin, az író.
- A bolond Hölderlin? Csak nem magához vette, Mester?
- Vigyázz a szádra kölyök! Bolondabb mindenki, aki nem abban a szobában van. Hölderlin nagy ember. Megtiszteltetés, hogy a gondviselés megengedi nekem, hogy vigyázzak rá.
- Hiszen magában beszél! Azt mondják, teljesen elment az esze, mióta a bankár felesége, az a Susette asszony, meghalt.
- Nem az esze ment el! Csak a lelke tört darabokra. Bizony mondom neked, a test csak eszköz, hogy a lélek megmutassa magát.

„Ó, Diótima, Diótima, mennyei lény!”

- Hallja, most is milyen eszelősen szaval?
- Csak az emlékeibe burkolózik. Bizonyára megint Susettet látja maga mellett.
- Hiszen meghalt! Minek nem keresett másik asszonyt magának?
- Mit tudsz te a szerelemről, kölyök! Fogd be a szád!
- Maga, mit tud a szerelemről Mester?
- Nem sokat. Nem eleget. De annyit mondhatok, boldogan odaadnám minden eszemet cserébe azért a szerelemért, ami Hölderlinnek jutott.
- Ugyan már, Mester! Bolondnak lenni nem jó.
- Négy évet élt, fiam. Érted? Négy évet. Én még egyet sem.
- Miket beszél itt össze vissza. Hiszen már maga is negyvenöt éves.
- Negyvenöt éves vagyok, de nem éltem egy évet sem.

„Apollóként világítanod kell s Jupiterként életet adnod, megremegtetned a földet, különben nem vagy egedre méltó”

- Mán megint rázendített.
- Nem baj, csak hadd mondja. Figyeld csak a szavát, nem válik károdra.
- Apollóként világítani, ennek ugyan mi értelme, Mester?
- Nekünk semmi. Nekünk más jutott. Mi csak asztalt faragunk, meg széket ragasztunk, és abban próbálunk tökéletesek lenni. Mi működtetjük a világot. De Hölderlin viszi előre.
- Egy bolond? Na, hiszen!
- Csak az bolond, aki szerelem nélkül éli le az életét. Aki úgy szeretett, mint az ott fenn, az mindig ember marad.
- Ugyan már, mitől volt olyan nagy dolog, ahogy ő szeretett?
- Csak adott. Nem akart soha semmit magának, csak annak az asszonynak akarta látni az örömöt a szemében.

„Édes szellők lengedeztek, reggeli frissességében ragyogott a táj, s levegőotthonában csendben mosolygott a fény. Az emberek már hazamentek, hogy otthon, asztaluk mellett pihenjék ki a munkát; szerelmem magára maradt a tavasszal, s valami érthetetlen vágy kélt a szívemben”

- Hallod, te gyerek, milyen szépen mondja? Az ő lelke igazi szépség, romolhatatlan, elragadó, örökifjú!
- Mán maga is kezd úgy beszélni mint ő.
- Törődj csak a magad dolgával. Felmegyek, viszek neki egy kis ebédet. Mire visszajövök, legyaluld azt a fát!

_____________________________________________

* az idézetek Friedrich Hölderlin: Hüperión c. művéből vannak.