Rám röhög a lángosképű Hold,
kabát alá koncsorog a fagy,
derekam is nehezen hajol,
rögbe rúg a félrelépett talp.

Kutyát üt a kerékpáros árny,
lámpa helyett borvirág a fény,
fél az úton, lép a barna lány,
égi hulló csillag elkísér.

Halvány árnyék szembe jön velem,
tenyerébe hullatom karom,
hunyorognak árva mécsesek,
könnyemet a széllel elhagyom.

Álmos ágon fejnehéz madár,
nem is az, talán aszott dió,
temetőben csorba kőszent áll,
repedése szégyellni való.

Kerítés mögött a bamba Hold
átugorja barna bánatom,
benn a házban könnyű tűz lobog,
s forralt bor a szomjas torkomon.

Kandallóban fényes fahasáb,
láng emészti, nem a szürke tél,
díszíti majd dió húzta ág
tavasszal a kertek szegletét.