Fájó emléke lelkünkben sajog. Hiába volt Földrengés, Tengerár – Atlantisz volt, és újabb létre vár.

Létét tekintély, hivatal tagadja,
Kufár tudomány naponta eladja,
Rossz politika könnyen veszni hagyja,
A művészeti vásár megtagadja,
Pedig magát nem adja;
Mert érzelmeink mélyén ég a léte:
Fájó emléke lelkünkben sajog.
Hiába volt
Földrengés,
Tengerár –
Atlantisz volt, és újabb létre vár.

Elnyelte egykor a mélységnek árja,
S az idők mélye fogságába zárva
Ahol a múlt a jövőnek mesél,
Valahol most is él.

Megfürödve az idő tengerében,
Mint szép szerelmes menyasszonyok régen,
Atlantisz asszony vőlegényre vár.

Évezredek fogából álló rosta
A múlt bűneitől tisztára mosta.
Tikunk fényes lakába költözött.
Legendák ködleplébe öltözött,
Mely szép testét alig fedi;
És néha látni engedi
Lenyűgözően szép idomait.

Meglátjuk őt, ha álmodni merünk,
Ha tagadásától nem rettegünk.
Álmodni félő lusta szkeptikus,
Fantáziátlan teoretikus
El nem temetheti,
De meg sem lelheti.

Érezzük nyár hevét,
Szenvedjük tél jegét,
Féljük a megváltatlan lét természetét,
És mint hajótörött a jegygyűrűjét,
Őrizzük tiszta emlékezetét.

Minden őrző részeg álomba révedt,
A világ tilosba tévedt,
Kufárszelleművé lett,
S mint, akit mindezt sért,
Folyamodik újabb vízözönért
Pénzparipáján
A bennünk élő sátán.

Jöjj elő, Atlantisz,
Mutass csodát!
Hogy lássuk a fát,
De érezzük az erdőt,
Hogy visszaszerezhessük
A jövőt.

Csak akkor lehetsz nagy,
Ha nem vagy puszta agy.
Az érzelem nem megvetendő szolga,
Mert a lét nem csak az értelem dolga.

Az érzelem a szellem táltosa;
Elvihet oda,
Ahol szférák örök zenéje zeng
S a felhőfátyol mögül feldereng
A fényes háztetőknek városa.