 |
Jelenleg, 9 vendég és 1 regisztrált felhasználó olvas bennünket.
Jelenleg névtelen látogató vagy. Ingyenesen regisztrálhatod magad, ide kattintva
|
| |
Padlás
Ez itt a mi padlásunk, ahol a tagjaink a FAQ-ban megjelölt szabályok figyelembevételével szabadon publikálhatják írásaikat.
Az általános netikett betartása mellett ezekhez hozzá lehet szólni. Moderátoraink kérésre moderálnak, de személyeskedés esetén kérés nélkül is megteszik.
[ Padlás. | Regisztrálj! ]
A tagoknak lehetősége van publikálni, és azokhoz hozzászólni. |
|
|
Ki nevel?
|
|
Tagnap a Nevelési Tanácsadóba kellett menjek hospitálni, merthogy a filozófia szak mellé kellett még egy szakot választani, és eléggé el nem ítélhető módon a pedagógiát választottam. Egész életemben azért küzdöttem, hogy nehogy pedagógusként végezzem, de be kell lássam ez is valami olyasmi, ami a sors ellen való.
No, szóval, a lényeg: ismételten élményekkel gazagabban tértem haza, mint ahogy reggel elindultam.
Egy anyukával kellett beszélgetnem, aki hat éves kislányát hordta a Tanácsadóba. Először kicsit nehezen indult a beszélgetés, kötöttek a kérdések, meg a hely szelleme, de mikor megkérdeztem, hogyan derült ki, hogy a gyereke nem fejlődik megfelelően, kifakadt:
- Iskolaérettségi vizsgálatot végeztek az óvodában, és akkor állapították meg, hogy a korábbi rajzai sokkal fejlettebb szinten mozogtak, mint amit most produkál. Azt mondták, olyan, mintha visszafelé fejlődne.
- És hogyan élte meg, mikor közölték önnel, hogy baj van?
Az anyuka elkerekítette a szemét, mint aki nem hiszi a kérdést, majd összeszorította magán a pulóver nyakát.
- Hogyan? Rosszul. Dühös voltam. Miért csak hat éves korában vették észre, hogy baj van a gyerekkel?
Mellettem ült az intézmény vezetője, és majdnem biztosra vettem, hogy nála már kigyulladt a piros lámpa: "én-védő mechanizmus, felelősség elhárítása".
Az anyuka szemben ült velem, és láttam, hogy nála a zöld lámpa gyulladt ki: "végre engem is megkérdez valaki, mit érzek".
Egy pillanatig nem tudtam, merre is halad a forgalom, de aztán a feladatra koncentráltam, úgyhogy a zöld lámpát részesítettem előnyben.
- Persze! Olyan a munkám, hogy délelőtt és este kell dolgoznom, épp akkor, mikor a gyerek otthon van, de mi mást csinálhatnék? Kell a pénz a törlesztőrészletekre, a számlákra, nagyszülői segítség pedig nincs. Sokat betegeskedett a gyerek, mikor elkezdett óvodába járni, és kénytelenek voltunk bébiszittert alkalmazni, de azok nem nagyon törődtek vele. Az óvodában azonban miért nem vették észre, hogy baj van a gyerekkel? MIért nem szóltak hamarabb?
- Sajnos sokszor a pedagógusok sem szeretnek segítséget kérni, úgy érzik, az ő munkájukat minősíti a kudarc - vetette közbe az intézmény vezetője. - De szerencsére még időben észrevettük a problémát, és Janka már jó kezekben van.
- A szülők kapnak segítséget, hogy feldolgozzák a helyzetet? - kérdeztem.
- Hogyne. Hiszen nem is lehetne szülői segítség nélkül eredményeket elérni.
- Feladatokat kapunk - jegyezte meg félénken az anyuka. - Igyekszem megoldani, hogy délben elhozzam a gyereket, mert akkor van egy kis szabadidőm. Aztán este, ha hazamegyek, odabújnak hozzám - és kitárja a két karját, ahogy magyaráz, majd kétségbeesetten leengedi. - Nálunk megvan a szeretet tere. Nem értem, mit tudnék másképpen csinálni! Dolgozni kell, kell a pénz, a férjem fizetése nem elég, most költöztünk Várpalotáról Fehérvárra, hogy Pestre tudjak járni. Gyógymasszőr vagyok, én mindig másokon segítek, de rajtam ki segít? A nagyobbik kislányom 12 éves, kitűnő volt alsó tagozatban, most pedig bukásra áll...
- Nem érdeklődött az iskolában, hogy mi lehet a baj? - kérdezte az intézmény vezetője.
- Dehogynem! Hétfőn voltam bent beszélni az osztályfőnökkel, azt mondta, el kell dönteni, hogy tovább akar-e tanulni a gyerek, vagy inkább barátot keresünk neki.
- Ilyet nem mondhat egy pedagógus! - jegyezte meg az intézmény vezetője.
- Pedig szó szerint ezt mondta - hajtotta le a fejét az anyuka. - Nem tudom, mit csináljak, hova forduljak.
- Itt is tudnak segíteni, ha kérnek egy időpontot.
- Ezek szerint nem véletlenül találkoztunk - mosolyogtam az anyukára, hogy kicsit oldjam a feszültséget.
- Én sem hiszek a véletlenekben - mosolygott vissza rám.
No, szóval... Elég megrázó volt. Közben persze, hálát adtam az égnek, amiért én otthon lehettem a gyerekeimmel, és nekem másfajta problémák jutottak ki. Mintha kicsit megvígasztalt volna az élet, hogy minden úgy volt jó, ahogy volt.
Az intézmény vezetője még mesélt egy történetet, mikor négyszemközt maradtunk.
- Volt egy kedves tanárom, aki egyszer behozott egy homokkal töltött üveget, és néhány nagyobb követ, aztán elővett egy másik üveget, és beletette a köveket. Azt mondta, ezek azok a dolgok, amik kiállják az idő próbáját. Ezek azok, amik lelkünk építőkövei: a bölcsesség, a bátorság, a szeretet, a kitartás, a türelem. Aztán ráöntötte a homokot, ami szépen a kövek közé folyt és azt mondta: ezek azok, amelyeket szétforgácsol az idő: a pénz, a siker, a hatalom. Majd kiszedte a köveket, s ott maradt az üvegben a homok. Ha előbb a homokkal töltjük meg az életünket, akkor nem marad hely a köveknek. Ha azonban a köveket rakjuk le előbb, akkor a homok megtalálja az utat, hogy kitöltse az életünket.
Tudom, hogy sokszor nincs választásunk, de talán a gondolatok is ilyen építőkövek. Nem terveztem így az életemet, de hálás vagyok érte, hogy így alakult. Hogy elkerült a siker, hogy nem csábított a gazdagság, hogy maradt időm a gyerekeimre. Most érzem csak igazán, micsoda áldás, hogy a köveim jó helyen vannak.
Persze, könnyű azt mondani, mindenki maga teremti önmagát, és ez az anyuka is bizonyára dönthetett volna másképp az életéről. Választhatna másfajta hivatást, vagy élhetnének kevesebből, vagy beoszthatná az idejét másképpen is, hiszen mikor baj van a gyerekkel, mindig kiderül hogy lehet másképpen is csinálni. Én mégis azt hiszem, mindenki tudása szerint a lehető legjobban igyekszik tenni a dolgát. Ez az anyuka is.
A gyereket védjük, és aggódunk érte, ha bajban van, de ki aggódik az anyákért? Mert valahogy mindig az anyáké a felelősség, ha baj van a gyerekkel. Az apuka szinte szóba sem került.
Az anyákat is felnevelték! Nemcsak a szülők, hanem a társadalom is. Ki tud nemet mondani a társadalmi elvárásokra? Az anyagi biztonság megteremtésére, az önmegvalósításra? Miféle emancipációról beszélhetünk, ha csak az anyákat lehet számonkérni a gyerek lelki egészségéért? |
|
Olvasás: 108 Utoljára változtatva 01-07-2010 @ 12:44 pm
ukume ( 01-08-2010 @ 01:50 pm)
no, azért ez a hsz nem lett hosszabb, mint a bejegyzés:)))) majd mondom a gyerekeimnek, hogy szerencsések, de úgysem hiszik el :))) sebaj! elég, ha mi tudjuk. |
|
csutka ( 01-08-2010 @ 12:31 pm)
Mindig úgy teszed fel a témát, hogy a hsz hosszabbra sikeredik, mint a bejegyzésed. :)
Így van, szerencsés vagy, hogy megadatott, hogy a gyerekeiddel lehess, de főleg ők a szerencsések.
|
|
|
|
HELP 
